2008 decemberében, korábban nem látott kezdeményezésre, a Madách Színház musical pályázatára adta be az akkor még Tiszta szívvel című, cseppet sem szokványos darabot Vizy Márton és Tóth Dávid Ágoston. József Attila soraira Vizy Márton olyan dallamvilágot komponált, amelyet nem csak a színházban hallgatnék szívesen; Szirtes Tamás pedig több fórumon is hangoztatta, hogy ilyen jó szövegírójuk még nem volt. Betű és hang így fonódott össze a színház deszkáin tökéletes harmóniában, majdnem száz év távolságából. Ha elvárható, hogy József Attila személyével, munkásságával már az iskolai kötelező tananyag keretében ismerkedjen meg mindenki, akkor ennek az ősbemutatónak is a „kötelezők” között kell lennie!
[img id=351800 instance=2 align=left img]A musical nem kíván harminckét évnyi, már-már megfoghatatlan érzelmi intenzitású életet két felvonásnyi időbe zárni. Ennél sokkal nagyobbra, többre vállalkozik: árnyaltan kíván bemutatni egy olyan költőt az első, majd az utolsó szerelmével, egy meghatározó barátsággal és a kor irodalmi életével együtt, akit igazi zseniként kezeltek már életében is. Mindeközben a „szemünk láttára” pattan ki az a sok száz csoda, amely valóban a darab alapjául szolgált, mert a gondosan fűzött jelenetek sorát József Attila versei, levelezései, gondolatai, érzései töltik ki.
A nézőtérre ülve mindenki szabadon választhat, hogy a bársonyfüggöny felgördülését követően az elképesztő ember melyik oldalára áll: Vágó Mártaként kíváncsian vagy Kozmutza Flóraként aggódva szereti, netán Illyés Gyulaként barátsággal figyeli József Attila minden egyes pillanatát. Mert közömbösnek maradni lehetetlen, így vagy úgy, de követni fogjuk, követnünk kell a költőt, a deszkákon őt megformáló Posta Victort. A szerelem és a balatonszárszói vonat, a környezetének különböző eseményei és szereplői között olyan finoman, mégis erőteljesen és dinamikusan mozog, mint az iránytű hegye, amihez ha mágnessel közelítenek, elfordulva saját célját egy pillanatra ugyan elveszti, de aztán azonnal irányba áll ismét. Percről percre, színről színre rajzolódik ki egy olyan férfi alakja, akinek gondolatai mindenkit megszólítottak, szerelmes nőt, a pesti munkást, vagy akár saját kortársát egyaránt. Amíg a zseni mind inkább megnyílik, Posta Victor játéka, hangja a jelzés értékű díszlet elött az egész színpadot betölti és magával ragadja.
Mintha minden és mindenki csak azért lépne színre, hogy még inkább érthessük, vagy legalábbis megpróbálhassuk érteni azt, ami a költőben lezajlott. A többiek is olyan alázattal és egyúttal szenvedéllyel játszanak Posta Victorral együtt, hogy rövidesen ránk is átragadnak a színpadon hullámzó érzelmek. Muri Enikő Vágó Mártija nagyon is emberközelien és árnyaltan ábrázolja azt a szerelmet, amitől annyit kapott és legalább annyit szenvedett is József Attila. Ugyanakkor finoman érzékelteti már jelenlétével is azt a társadalmi különbséget, ami közöttük tátongott és végül szerelmük útjába is állt. Vágó Józsefné alakja ennél erőteljesebben, és mégis nagyon szeretnivalóan mutatkozik meg Dobos Judit alakításában, aki a költőt látta meg a férfiban. Jó tíz évvel – és egy felvonással később – lép színre a másik szerelem, a másik biztosnak vélt pont: Kozmutza Flóra. Krassy Renáta ügyesen oldja meg a kicsit távolságtartó, ám valójában a zsenit nagyon is féltő Flóra alakját. Emellett végig ott van a költő Illyés Gyula, akit Nagy Balázs roppant szimpatikusan, mégis József Attilával szemben teljesen ellentétesen mutat meg, legyen szó költészetről, szerelemről, belső erőről, vagy akár magáról az életről. Ezen személyek sorsában és érzelmeik láncolatában pedig ott áll mindvégig középen, mégis egyedül az a Posta Victor alakította figura, aki szeretet keres a világban, magában. Legalább egyvalaki biztosan nagyon szeretné látni ezt az alakítást: maga József Attila.
Én, József Attila a XXI. századi Budapesten, ahol gyakran azokra a régen feltett kérdésekre sincs még mindig igazi válasz. A darab egy kiírhatatlan vívódásokkal teli út- és önkeresés egy olyan világban, ahol önmagán kívül és önmagán belül is minden csak egyre kuszább. Pompás színészi alakításokkal tűzdelten láthatjuk mindazt, ahogy a félelem és a magány gyógyírjára az óriási magasságokba és sötét mélységekbe emelkedő-hulló lélek egy gyermek szeretetéhségével keres kapaszkodót: „Most hát a töltött fegyvert/ szoritsd üres szivedhez./ Vagy vess el minden elvet/ s még remélj hű szerelmet,/ hisz mint a kutya hinnél/ abban, ki bízna benned.”
