Akik eljutottak a a Frankofón Filmnapokra, mind könnyes szemmel és földöntúli mosollyal az arcukon távoztak a Nem beszélek zöldségeket! premier előtti vetítéséről.
Már a film születésének története is megkapó, a hangosan felolvasott szavak erejéről szóló Marie-Sabine Roger regényt a közel nyolcvanéves, és már nehezen olvasó Jean Beckernek ugyanis egy munkatársnője olvasta fel. A regény végére a rendező a női főszerepre már megfűzte a világ legédesebb idős színésznőjét, az 1914-ben született Gisèle Casadesust. Az évek óta jó szerep hiányában szenvedő Gérard Depardieu pedig maga rimánkodott nála a szerepért, és miután megkapta, elég jól igyekezett meghálálni a bizalmat.
A végeredményt, a Nem beszélek zöldségeket! vígjáték helyett érdemesebb a dramedy műfajába sorolni. Vígjátéknak ugyanis túl drámai az az alaphelyzet, hogy egy szeretetlenségben felnőtt, csekélyértelmű medvebocs kinézetű középkorú férfi összebarátkozik egy 95 éves korára egyedül és szegényen maradt, madárcsontúvá fogyott, művelt idős asszonnyal. Drámának viszont túl vicces a kapcsolatuk, az ahogy Germain és Margaritte a sarki kocsma szlengjeiből és a klasszikus regények poros szavaiból új, kedves és meghitt világot sző.
A klasszikus műveltségű idős hölgy a kisváros parkjában galambetetés okán "randevúzgatva" észrevétlenül nyitja ki a könyvek általa oly jól ismert világába vezető ajtót a funkcionális analfabétának számító férfi előtt. S bár Germainre egyre furábban néznek a kocsma törzsvendégei gazdagodó szókészlete miatt, szép lassan megtanulja, hogy "ha van egy jó könyved, sosem leszel egyedül", továbbá, hogy a hibáink orvosolhatóak és hogy sosem késő belekezdeni valami újba.
Bár kezdetben a padon ücsörgő két embert látszólag semmi nem köti össze, annyira távoli világból jönnek, de a végére nyitottságuk, kedvességük és emberségük mégis afféle plátói szerelemhez hasonló viszonyt eredményez. Kapcsolatuk azonban nem írható le csak intellektuális szerelemként, van benne jócskán kárpótlás is az élet kegyetlensége miatt elmaradt ideális anya-fia viszony megéléséhez. Germaint ugyanis még negyven fölött is tönkreteszi anyja közönye, míg Margaritte kimondatlanul is szenved a gyermektelenség okozta hiány miatt.
A Nem beszélek zöldségeket! ezekről a fájdalmas eseményekről azonban inkább csak jelzésszerűen tesz említést, de olyan megkapóan és néha olyan felkavaróan, hogy az többet ér egy pszichológiai élveboncolásnál. Ugyanakkor a következő pillanatban már jön egy kikacsintás, egy kedves vicc, ami ha elfeledteti nem is tudja ezeket a mikrotragédiákat, de legalább nem hagyja búslakodni sem a szereplőit, sem a nézőket.
A dramedy nagyon nehéz műfaj, a nézők hol a könnyeket, hol a nevetést hiányolják vagy sokallják. Az oly gyakori bukást csak igazán bravúros forgatókönyvvel és szereposztással lehet elkerülni. Jean Beckernek ezt a receptet még sikerült megbolondítania sugárzó életszeretettel és intellektuális finomsággal is, úgyhogy ez a csoda egyértelműen 10/10-et érdemel.
