A XVIII. század végén játszódó, pompás kiállítású kosztümös dráma egy olyan nőről szól, aki a kor viszonyaihoz képest karakán kiállásával, szokásaival és szerelmi életével az egyik első volt, aki elindult a női egyenjogúság felé vezető hosszú és még sok viszontagságot rejtő úton. A friss és ropogós mai, valamint a kissé már töppedt tegnapi sztárok játéka mellett csodás ruhakölteményeket, fényűző kastélyenteriőröket is élvezhetünk a filmben, a mai nők számára is érdekes történet mellett.
Az asszonyállat
Már a Biblia is csupán másodrangú szerepet szánt a nőnek, hiszen kezdetben vala Ádám, ugye, a férfi. Aki rettentően unatkozott vala, ezért az Isten kioperálá annak oldalbordáját, és abból teremté meg a nőt: Évát. A nem bibliai alapú kultúrkörökben is hasonlóan másodlagos (sőt, ha olykor a kényszerű földrajzi, kulturális illetve történelmi sajátosságok miatt még a ló, kutya, vagy más férfikedvenc állat is beelőz, akkor még visszaszorultabb) szerep jut a női nemnek, elegánsan szemet hunyva ama tény felett, hogy a tudomány jelen állása szerint nincs olyan férfi, akit ne anya szült volna. Ennek nem mond ellent az sem, hogy történelmi időkben voltak más születési módokat feltételező vélekedések is, ám ezek is csak azt bizonyítják, hogy a történelmet a férfiak írták. Naná, az alatt, amíg az asszonyok kimosták a harcban összepiszkított ruháikat, illetve elkészítették az ennivalót nekik és a szoknyáik között kergetőző utódaiknak. A nők egyenjogúságáért való küzdelem a XIX. században elkezdődő új, radikális társadalmi folyamatok eredménye volt, amely azonban sok helyen a mai napig nem ért véget. Talán néhányan meg is lepődünk, amikor azt olvassuk, hogy a szomszédos Svájcban (a minta bezzeg-államban, ugye) csak 1971-ben szerezték meg a nők az általános választójogot, a női emancipáció a közhivatal-gyakorlás és a felsőoktatásban való részvétel melletti fő sarkalatos pontját. Az iszlám világban mindez még manapság is jobbára álom, sőt a tendencia is inkább visszafelé tart. A fejlett nyugati világban azonban a múlt század közepére legtöbb helyen teljessé vált a nők egyenjogúsága, legkorábban Franciaországban és az Egyesült Királyságban.
Georgiana Spencer
A híres cigarettázó, nadrágot viselő írónő, George Sand, a párizsi kommün "Vörös Szüze", Louise Michel, vagy a szüfrazsettek mozgalma csupán az első közismert harcosai voltak a női egyenjogúságnak, tudatos-tudattalan kísérletek azért voltak korábban is arra, hogy a férfitársadalom felnézzen a nőre, de ezek vagy vallásos víziók következményei voltak (pl. Jeanne D'Arc) vagy a vágy a többség számára elérhetetlen tárgyaiként fetisizálódtak, mint a híres kurtizánok. Néhány királynő, illetve főrangú hölgy pedig a korabeli merev társadalmi berendezkedésből fakadóan kerülhetett a férfiakkal egy szintre. Georgiana Spencer (a néhai, szintén problematikus életű Lady Diana oldalági őse) is társadalmi pozíciója miatt élhette meg életét, úgy, ahogy azt A hercegnő című filmben láthatjuk. Devonshire hercegnőjeként sok mindent megengedhetett magának, élhetett szerencsejáték-szenvedélyének, kedvére iszogathatott, politizálhatott, járhatott a saját maga által tervezett ruhakölteményekben és élhette a kor normái szerint igen zűrös magánéletét.
A film pompás, kosztümös, dráma
Lady G. relatíve szabad élete azonban csak annyira volt szabad, hogy a fenti, amúgy önmagukban elég merész dolgokat megengedhette magának, életének lényegi részét alaposan beszabályozta társadalmi státusza, családi körülményei és maga, a meglehetősen rideg, céltudatos Duke of Devonshire, a férj. Rideg és érzéketlen, fiúörököst mindenek felett vágyó, ám az érkező lányokat semmibevevő herceget (Ralph Fiennes) a kor illemszabályai által rákényszerített tettetett, mozdulatlan arcú méltósággal eltűrő Lady Georgiana szerepére igen jó választás volt Keira Knightley. Tartása, alkata valóban nemesi, sőt hercegnői. A dramaturgiailag is fontos ruhákat, súlyos hajviseletet természetesen viseli, hatalmas és kifejező szemei közvetítik csak a benne zajló drámát, arca (valószínűleg a ma menő intenzív kozmetikai kezeléseknek is köszönhetően) mozdulatlan. Itt azonban nem zavaró, hiszen viselkedik, elfojt, önmegtartóztat. A rutinos Fiennes herceg-figurája morózus, sótlan, merev, hiteles.
A fiatal és gyakorlatilag ismeretlen rendező, Saul Dibb Jeffrey Hatcher és Európa jelenlegi egyik legnagyobb forgatókönyvíró(és rendező)-sztárja, az Oscar-díjas Anders Thomas Jensen szkriptjéből (mely Amanda Foreman bestselleréből íródott) logikusan szerkesztett, jó közepes ritmusú, tiszta és világos filmet rendezett, nagy figyelmet fordítva a hiteles tárgyi, ruha és díszletkellékekre, az antik enteriőrre, de a tömegjelenetet bonyolult energiaviszonyaira is, mely nagyon fontos egy olyan kor ábrázolásában, amelyben fontosabb volt az, amit nem mondanak ki.
A filmet a magyar Pados Gyula fotografálta hibátlan mesteri precizitással. A XVIII-XIX. századi angol tájképfestőket, Turnert, Constablet és a többieket idéző masszív, gyakran szimmetrikus kompozíciói tökéletes hátterei az angol arisztokrácia mélyen gyökerező (soviniszta és fafejű) mozdíthatatlanságának.
A film összességében tipikusan "női" film, amely elsősorban az igényes felnőtt nők érdeklődésére tart inkább számot, mind témaválasztásával, mind kivitelezésével, mind a felvetett problematikájával. Finoman cinikus társadalombírálata külön üdítő élmény.
Kinek ajánljuk?
- Felelősen gondolkodó férfiaknak.
- A kosztümös filmek kedvelőinek.
- A reális szerelmi-háromszög történetek kedvelőinek.
Kinek nem?
- Hímsovinisztáknak.
- Olcsó romantikára vágyóknak.
- Keira Knightley utálóinak.
7/10
