Quentin Dupieux Gázos című új filmje valójában két dolognak felel meg tökéletesen: egyrészt a végletesen zsibbadt, túlpihentetett elmék szórakoztatásának, másrészt pedig a konszolidált, két lábbal a földön álló, kézzel fogható örömöket kedvelő kertvárosi átlagpolgárok teljes kiakasztásának.
7 óra 60 perc
Ezen a reggelen Dolph Springernek, az átlagamerikai kertvárosi egyenpolgárnak nem kellett volna felébrednie. Amikor ágya melletti vekkere 7 óra 60 percet mutatva nem csörög, felkelvén arra lesz figyelmes, hogy élete párja, Paul kutya elhagyta. Szomszédja nem éppen e hírre, hanem a tökéletes teljességet keresve világgá megy éppen. A munkahelyén ma is esik, pedig már három hete kirúgták onnan. Az interneten megrendelt pálmafa (palmtree) időközben fenyőfává (pinetree) változott, még szerencse, hogy a telepítéssel megbízott mexikói kertész filozofikusan áll az ügyhöz. A pizzafutár operátorhölgye feltűnően készséges, de majd csak később derül ki, hogy hasonlóképpen nimfomániás is. Épp jókor érkezik meg kilométeres limójában Master Chang, a bölcs, aki új könyvében, sőt, annak már időközben megjelent második részében is hasznos életvezetési tanácsokkal látja el az egyre jobban kétségbeeső Dolphot – akinek állapotán az időközben megjelenő magánhekus sem tud változtatni. Valami ilyesmi lehet e kis történet alapszituációja, de talán ennyiből is kitűnhet, hogy annyira abszurd világba csöppentünk, amihez képest például Örkény összes egypercese csupán naturális vérrögvaló.
[img id=420192 instance=1 align=left img]Mr. Oizo
Ha azonban van már némi fogalmunk arról, hogy kicsoda ez a Quentin Dupieux, akkor különösebb meglepetés nem érhet. Az 1974. április 14-én, Párizsban született Dupieux Steak című első scifi-komédiája rögtön egy vidám Mechanikus narancs-parafrázis volt, mely a nézők radikális megosztásával (értsd: a túlnyomó többség lesajnálásával) azonnal kijelölte az alkotó sajátos útját a filmuniverzum perifériáin. De ha azt mondom, hogy következő filmje, a 2010-ben készült Rubber egy magányos autógumi horrorisztikusan melankolikus története, már jobban képben lehetünk az illető komoly stikkjeivel kapcsolatban. Dupieux amúgy zenészként talán ismertebb, már azok számára, akik járatosak az elektronikus zene világában. Mr. Oizo művésznéven alkot, felfedezőjének, Laurent Garniernek köszönhetően, aki azért nem senki ebben a szakmában. Projektjeinek elnevezései, mint például az Analóg Férgek Támadása (Analog Worm Attack) mutatják, hogy ott sem ragad le a "nézd, hogy rázom a fenekem", vagy az "úgy várok rád, hogy ég a testem" közhelyeinél. Zenéjében legalább felerészben különböző számítógépeket (pl. Atari 1040), másrészt pedig régi, analóg szintetizátorokat használ. Fura pali, na.
Kertvárosi abszurd
Gázos című új filmje (de mondhatnám azt is, hogy Rossz (Wrong) című új filmje), kicsit hasonlít az ezt megelőző Rubberre, legalábbis annyiban, hogy valamiféle szelíd társadalomkritika itt is megjelenik, bár még abban sem lehetünk biztosak, hogy szándékoltan. Lehet, hogy ezt is csak a mi begyepesedett agyunk olvassa hozzá, és Dupieux ez alkalommal sem akart semmi mást, mint felelőtlenül, összefüggéstelenül, szürrealisztikusan baromkodni egyet. A külcsín mindenesetre, ez alkalommal teljesen "függetlenfilmes", mondhatnám, amatőr. Az egész film digitális kamerával forgott le, úgy tűnik, minden különösebb extra utómunka nélkül. Ezt érhetjük úgy is, hogy a képminőség silány. A szereplők szemmel láthatóan szintén amatőrök (vagy zsenik), még a kakukktojásként megbúvó William Fichtner (Master Chang) is, aki viszont amúgy, tuti profi. Láthattuk sok-sok filmben és tévésorozatban. Ismerős arc a főszereplő Dolphot alakító Jack Plotnick is, ahogy nézem, ő is tévésorozatokból főleg. E filmben viszont ők is tökéletesen levetkeznek minden esetlegesen rájuk ragadt természetes színész-manírt, és úgy játsszák az abszurdot, mintha sosem csináltak volna mást. Legjobban azt csodálom ebben, hogy kibírják röhögés nélkül. A film cselekménye természetesen ez alkalommal sem tolsztoji, gyakorlatilag semmi másról nem szól, mint Dolph kutya nélküli egy (két) napjáról, amit alkalmi ismerősei segédletével, illetve akadályoztatásával kénytelen eltölteni, egészen a happy endig. Nincs vérfürdő, mint a Rubberben, zsibbadt szülők nyugodtan elvihetik zsibbadt gyermekeiket is, hiszen "a kutya az ember legjobb barátja"-szlogen nem fertőz és még erkölcsös is. Dupieux humora (gondolatvilága) azonban tényleg annyira speciális, hogy nem való akárkinek. Én röhögtem, méghozzá elég sokat, de nagyjából a film kétharmadánál én is befáradtam…
Kinek ajánljuk?
- Pihenteknek.
- Akiknek bejött a Rubber.
- Akik számára hívószó a "függetlenfilmes".
Kinek nem?
- Fáradtaknak.
- Komolyaknak.
- Konzervatívoknak.
6/10
