Tudja a manó, hogy mit szólna a művelt világ kifinomultabb része, ha mondjuk egy magyar filmben téliszalámival nyilazó pulikutyák fürdenének a tokajiban. Felteszem, röhögnének, ami arra utalna, hogy a művelt világ (különösen a kifinomultabb fele) kettős mércével mér. Van, akiknek szabad önreflexív imázsfilmekkel tömni a dolgozók fejit, a magyart ellenben mindenki báncsa. Emír Kusturicának is szabad például ilyenekkel jönni - bár az sem véletlen, hogy francia (cannes-i) díjakat kap ezért.
Christophe Barratier filmrendező alig is csavarja meg ezt a figurát - tesz hozzá egy kis Amerikát; végtére is a Szabadság-szobor mellett a Lumiére testvéreket is a franciák ajándékozták az Újvilágnak.
A harmincas évek dús történelmi hátterű közepén járunk a címben jelzett vendéglátó-ipari objektumban. A tulaj öngyilkossággal köszönti az újévet, bezár, majd újraindul a bejzli, a mondén (sőt mondain) élet héroszairól pillanatonként derül ki, hogy érző, tisztességes, szeretetre és vacsorára vágyó kicsi polgárok, akik ha módjuk nyílik rá, feltétlenül ellentmondanak a gonosznak. S amikor elnyerik a méltó jutalmukat, az egész világ olyan lesz, mint a korai hollywoodi musicalekben, és a nők elmennek, de visszajön a lányuk, és az egészen ott lebeg némi technicoloros fátyol, és bármelyik füstös sarokból előugorhat bármikor egy új, egy énekes Edith Piaf.
Barratier filmje persze a maga módján szép is meg nézhető is, de ez a szcéna akkor volt utoljára őszinte, amikor jódlizó, bőrnadrágos bürgerek dugtak zergetollas kiskalapban a Bajor-Alpok alján.
