A mozi varázsa leginkább abban áll, hogy olyan természetesen viszi győzelemre az emberi jóságot vagy igazságot, hogy közben eszünkbe se jut fintorogni. Előcsalogatja belőlünk a jobbik énünket, hiszen az utolsó képsorokra már simán elhisszük, hogy mi magunk is képesek lennénk a vásznon látott csodákra. A héten két alkotás is próbára tesz minket: a nagy gazdasági válság közben vajon mennyire vagyunk még fogékonyak az illékony eszmékre.
A két Oscar-díjjal is jutalmazott Milk tipikus oktatófilm. Egy homoszexualitását nyíltan vállaló politikus életútján mutatja be, hogy miként juthatunk el a rendőrségi brutalitás elleni fellépéstől a mozgalom elindításán át az első, társadalmat is befolyásoló győzelmekig. Harvey Milk volt ugyanis az első olyan köztisztviselője az Amerikai Egyesült Államoknak, aki nemhogy titkolta homoszexualitását, hanem egész kampányát és politikai krédóját a melegek jogainak védelmére építette fel.
A film kapcsán átismételhetjük az efféle harc valamennyi hátulütőjét és szépségét, a melegeket ért diszkriminatív intézkedéseket, példákat kapunk a homofób ellenérvek leszerelésére és mintát a kilátástalannak látszó küzdelmek megvívására. A Milk voltaképpen a demokrácia oktatófilmje, s mint ilyen kissé túlmagyarázott, ám rettentően hatásos: a San Franciscó-i gyertyás menet képsoraira már az is a kisebbségvédelem élharcosává lesz, aki eleinte még szemérmesen kapta el a fejét két csókolózó férfi láttán.
Sean Penn alaposan megdolgozik az alakításáért, talán egyetlen olyan pillanat sincs, amikor kiesne mélyen átélt szerepéből. (Ennek ellenére sem tudjuk elhessegetni azt az érzést, hogy a teljesítményéért kapott Oscar nem csupán esztétikai, hanem politikai döntés is.) Az alaposság szinte teljesen átjárja Gus Van Sant önéletrajzi filmjét: a helyszínek, a történések kronológiája, az archív felvételek beemelése, a kézi kamera, a legutolsó kellék is már-már mániákus hűséggel idézi meg a hetvenes évek miliőjét, mikor is a melegek iránti gyűlölet éppoly természetesnek számított, mint manapság a tojásdobálás. Csakhogy a Milket épp az alaposság taszítja az általa emelt csapdába: túl hosszú, túl korrekt, túl didaktikus. Ugyanakkor mégis az ehhez hasonlatos filmek képesek elérni, hogy ha lassan is, de megváltozzon a kisebbségeket elítélő mentalitás, korszellem.
Egészen más kérdéseket boncolgat a Hét élet című Gabriele Muccino-alkotás. Mikor jó az ember? Ha épp rettentő bűnét kívánja helyrehozni vagy ha nem vár efféle indokra? Leírható a jóság a számtan fogalmaival: hét halált kiválthat hét élet? A film erénye, hogy a felvetett kérdések elől szinte lehetetlen kitérni. Hátránya, hogy ismét megerősíti az alaptételt, miszerint a jóság természetét vizsgáló dolgozathoz csak igen jó arányérzékkel szabad hozzányúlni. Vigyázni kell a kutyával, a mezőt beragyogó fényekkel, a terítéket elmosó esővel, a fájdalomtól rángó arccal. Mert lehet, hogy mindegyiknek külön-külön helye van, amúgy ötletesek is, de együtt csakhamar émelygőssé teszik, és ezzel eltávolítják a filmet. Persze, amit a kutya elvisz, a medúza visszahozza. És Will Smith is többször játszik hitelesen, mint fordítva. A Hét élet ennek ellenére ritkán varázsol el, inkább csak felsorolja a trükköket.
