„Elhatároztam, már tavaly, hogy rövid mondatokat írok. Rövid magyar mondatokat. Alany, állítmány, tárgy: Szeretem az apámat.”, szól az Egyszerű történet vessző száz oldal - a kardozós változat - [tizenegyedik oldal]a. Noha a két könyv az egybeolvasás esélyét felkínálja, el nem várja azt. Ha mástól nem, a feltehetőleg írói szándékot sugalló címtől eltekintenünk azonban nem lehetséges.

Mi ez a nem-száz-oldal száz-oldal? Vessző. Esterházy-rostélyos; vagyis: a szövegterjedelem és az oldalszámok játéka a hagyományos epikai szerkezetet formailag bizonytalanítja el. Másképpen: a hús és a hagymakazal nincsenek adekvációban. Az egyik rejtőzködik, a másik beborít. Ki kell őket hámozni egymásból. Egymással. A forma, minden iskolai sulykolással szemben, nem külalak. Az Egyszerű történetek kérdései: az „objektív”, mérhető, számszerűsíthető lépték egyenlő-e annak teremtett terével?

Ha minden regény tárgya és „hőse” az idő, a történet ideje, a szereplők, az elbeszélés ideje, különböző koordinátarendszerek mellé- és fölérendelt viszonya és viszonylagossága, akkor mindez lefordítható a térre szintén. Hossz és térfogat nem tükröződő kölcsönhatásban oszcillálnak. Az kardozós változat a történeti idő horizontális síkján szórta szét alakjait; a három részre szakadt ország pszeudo-történelmi jelenében mérte fel sanszait.

Ármányok és szerelmek, cselvetések és jellemességek, kelepcék és hűtlenségek hálójában rajzolta meg miliőjét. Olykor valóságos néven mozgatott figurái valójában álnéven bujkáló personák; árulásaik, fondorlataik, szenvedélyeik, gőgjük és szemérmük egy nagyobb közösség tagjainak variabilitását, felcserélhetőségének esélyét játszották meg, kínálták fel az olvasónak. Barokk karnevál. Oltári szentség és oltári zűrzavar. Zavarba hoztak, megtorpanásra késztettek, felszabadítottak. Elnémítottak. 

Ugyanakkor a kardozós változat összhangzattanában a fohász, az esdeklő, a hitvalló, a frivol, az istentagadó, a könyörgő ima szavai és szólama sajátos, külön hangokra írott Kyrie; a keresztény liturgia, a rekviemek kompozíciós-szakrális, és Esterházy-kesztyűként „bolondított” eleme (kifordítom-befordítom: mégis…) a mű egyetlen tengelye. Jákob lajtorjája; jönnek-mennek az angyalok: a szavak. Az [ötvenkilencedik oldal]-on ezt olvashatjuk: „Uram, miért kellenek szavak az imádkozáshoz?” És ezzel a Márk-változatnál vagyunk.

A kitelepítések terébe és idejébe hív Esterházy, az első változathoz képest jóval közelebb eső, „valóságosabb”, a Harmoniából szintén megismert világba. Jóllehet az elbeszélés minmalista eszközhasználata, pontosabban: nyelvkezelése a realista hagyománnyal és esélyekkel csínján és szűkmarkúan bánik - az Esterházyra amúgy sem jellemző pszichológiai mélységábrázolásoknak a Márk-változat is híján marad, ellenáll -; szereplőinek erejét a kimondott szó adja. Akárha a Bécsi kör nyelvfilozófiai opciói szerint járna el: rámutatással: ez egy asztal, ez egy feszület, ez egy ceruzacsonk stb. (Érdemes volna a történetekkel magára maradó Esterházy arcképét egyszer megfesteni! De szó szerint!) Ezúttal egy süketnéma gyerek „beszédét” és bátyjának, az egy ízben néven nevezett Péternek (Márk evangéliumáról tudható, hogy a második szinoptikus Péter apostol tanítványa) az írását olvassuk.

Amikor bármely Esterházy-könyvet veszünk a kezünkbe, nem csupán a kitüntetett műbe lépünk, hanem Esterházy-olvasataink egészét hozzuk a boltba. Ki-ki, a maga módján, az EP-világban szerzett tapasztalatai alapján akarva-akaratlanul alakítja befogadási stratégiáit és elvárásait. Nincs másképp most sem, ám mindez nem szabad, hogy „könnyelműségre csábítson”. A Márk-változat némileg, inkább: látszólag eltéríti, kicsorbítja, kérdőre vonja jól-rosszul bejáratott, olvasói mozdulatainkat. (Jóllehet oldalági rokonai között a Fuharosok beszélőjét üdvözölhetjük.) Itt és most, valóban az egyszerű mondatok Esterházyjának történetébe lépünk, amelyben brillírozó furfangokat, lucidus trükköket keresnünk nem ajánlatos. Itt és most a süketnéma beszéd az írott szó.

Az írói választásban a megszólalás és a szótlanság paradoxona feszül. A perspektíva tehát és ezúttal ténylegesen nézőpont-kijelölés. A világ érzékelésének reduktív, a látásra (az írásra!) koncentrált formája. A regény „sükebókája” mindent ért, és az sem egyértelműen eldönthető, némasága nem hallgatás-e? „Némaság a hang helyett, / De a némaság mi helyett.” Tandori haikuja rezeg a regényben.

„A szó nélküli Isten, és az istentelen szó, ez a csönd.” Megint egy mondat, a szöveg horgonya és vasmacskája. A kitelepítéskor kapott egy szoba, a poros, sáros utcák, a falon függő Megváltó, a szülők esti, némán vetkőző csendje, a részeg apa csendje. És a nagymama süketnéma Istenének csendje.

Amelyen csak az imádkozó gyerek hangtalan szavai ütnek át. Átütnek-e? És a báty írása, a Jézus utolsó napjait egyes szám első személybe transzponáló elbeszélő evangéliuma megszületik: „Van ez a történet, mondja. Nem lemásolni akarom, hanem olyan lapokat alkotni, amelyek megegyeznek a többivel.” Az utalás Borges Don Quijote-novelláját hozza (jelzi ezt a szerző is a kötetvégi lábjegyzeteiben), a Menárd-féle változatot, amely minden újraírást, végeredményben és tehát magát az olvasást is önálló, teremtő gesztusként gondolja el.

Esterházynál a bibliai visszanyúlás, a Károli-szöveg a minden. Amiben minden benne van. Beleíródik, beleírt; vízjelelölődikáltala a történet. Az Újszövetség egyszerűségéről, az evangéliumi esztétikáról Pilinszky János tett megalapozó és éles észrevételeket. A szegénységről beszélt. Ennek a szegénységnek a magasfeszültségű föld közelisége aMárk-változat kihívása.

Mert a szöveg terében, akárha a kezdeteknél, a jászolnál, vagy a végnél, a feszületnél, kevesen vannak. Néhány alak. Apa, anya, testvér, egy-két jószág, szolgáló. Nagymamák. "Pár mozdulat, pár üres reflex." Szinte állókép, alig változik, épp annyira, amennyire a passió "lendülete" visz. Kitelepítettség, amiben élünk, ezt mondja a Márk-változat, Jézus maga kitelepített. A megfosztottság állapotában, lecsupaszított minden. Egyszerű és tiszta. „Külön kerül az egeké, / s örökre a világvégi esett földeké, / s megint külön a kutyaólak csöndje.”

Az Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk változat –: imádságos könyv. Többféleképpen. A malebranche-i aforizma epikus, reflektált kiterjesztése: "A figyelem természetes ima, amelyet a belső igazságra irányítunk, hogy kinyilatkoztassa magát bennünk." Pilinszky Apokrifjának dekonstrukciója és a beláthatatlan belátása. A kierkegaardi paradoxon - Istennel szmeben sosem lehet igazunk - felmutatása. Bergman Úrvacsorájában az ég üres, a pókisten Esterházynál kiszáradt váz. Az ima: kérdés: Miért hagytál el engemet? A vég a kezdet. Nincs befejezés. Az időbe vetetett Isten, Jézus története, az Egyszerű történet a Márk evangélium első szavaival - végződik.

Esterházy Péter szövegét a teljes könyv ismerete után, pörgetni ujjaink között, rózsafüzérként olvasni javallott. 

(A szerzőről készült fotó: Dandoy Györgyi)