(Moliére: Tartuffe, Katona József Színház)
"Korunk a rend kora" - belekapaszkodom én is ebbe a mondatba, mint Cléante, hisz nem lehet nem hinni benne, képtelenség beismerni ennek ellenkezőjét. Még akkor is, ha valahol mélyen sejtjük, hogy ez a rend a rendetlenség rendje. Ez a rend olyan, hogy a vallásosság maszkját viselő tenyérbemászó gazember nemhogy kedvére garázdálkodhat, hanem a hatalom felvigyázó irányítása alatt teheti mindezt. Ez az előadás nem állít kevesebbet, mint azt, hogy a mindenkori hatalom súlyosan beleavatkozhat az egyén életébe, lakásába betörhet, családi életét felforgathatja, emberi méltóságában megalázhatja, ha akarja. Ha hagyjuk. Mindezt azért, hogy utána "helyreállítsa a rendet", mintegy demonstrálva kegyességét, de hatalmát, mindenhatóságát, erejét is. Vagyis leginkább az utóbbiakat. Ez az előadás nem állít kevesebbet, mint azt, hogy a több mint tízéves demokráciánkban így működik a rend. Ez korunk rendje.
Az előadás utolsó jelenetében az addig is jelenlevő, fel-felbukkanó, hallgatózó-kukkoló óriás XIV. Lajos kép felcsapódik a szereplők feje fölé. Onnan figyeli tovább az eseményeket (a Nagy Testvér figyel). A jobboldalon kanyarodó kopottas-fehér lépcső tetejéről leereszkednek a rend emberei: a sötétkék manager-öltönyös, hátrazselézett hajú, fiatal rendőrhadnagy, két sötétöltönyös, napszemüveges izomagy-testőr és az immár szerzetescsuhájából világosszürke trendi-öltönybe átvedlett, borotvált fejű Tartuffe. Már ez a kép is megakasztja a levegőt a tüdőben, sugallva azt, hogy ez a Tartuffe tartüffeb tartüffök eszköze, magáé a hatalomé. A hatalomnak, mely nem mulasztja el megbüntetni az ellene vétkezőket, a felségárulók cinkosait. Annak a hatalomnak, amely kifinomult eszközeivel, "intelligens" kegyetlenségével, cinizmusával, jólöltözöttségével hátborzongatóbb és kiszámíthatatlanabb a nyílt despotizmusnál. Mert ugyan mi kifogásunk lehet egy dörzsölt modorú, fiatalos rendőrhadnaggyal, aki végül is leleplezi a csalót és igazságot szolgáltat egy kifosztott, megalázott családnak? Aki megbocsátja a kis eltévelyedéseket s a tisztánlátó uralkodó kegyelmének s feloldozásának hírhozója, a hatalom meghosszabbított keze. Csupán annyi, hogy a lépcső magaslatából az alant álló családhoz szóló rendőrhadnagy cinizmusa, programbeszédének álságossága, hivatalmosolya a végsőkig megalázza az amúgy is szétesett családot. Az egész megszervezett, Tartuffe beszervezett, a hatalom bűnszervezet. Leleplezés. Álruha. Köpönyegforgatás. Szemforgatás. Szemtelenség. Arcátlanság.
A rendőrhadnagy nem is olyan lopva órájára pillant, nehogy a kelleténél több időt töltsön ezzel az amúgy pitiáner üggyel. A családtagokkal sorra kezet fog, először az értetlen Orgonnal, hosszan, hogy megérezze a hatalom szorítását. A fiatalokkal összemosolyog, kicsit megbokszolja játékosan a fiatalembert, aki még nem ocsúdott. Békülékenyen nyújtja Cléante felé kezét - lám mi még az ilyen izgága, nemszólni nemtudó okoskodóknak is megbocsátunk - Cléante azonban többméteres piros sáljának nyaka köré tekerésével van elfoglalva. Talán ezt a döbbenetet ő sem várta, ő sem hitte.
Utoljára Tartuffe-fel fog kezet, akit a programbeszéd alatt ugyan a rend kedvéért hátraszorított kézzel tartottak a szekuritisek, a végén azonban nagy egyetértésben távoznak oda, ahonnan együtt jöttek: a lépcső teteje felé.
A torokfojtogató, döbbent, mozdulatlan csendből már csak egy mozzanat harap ki egy darabot. Tartuffe lakája egy utolsó grimaszt, felfújt képének látványát hátrahagyva távozik a hatalom emberei után. Egy utolsó rúgás csak ez.
