Borítékolok a négy, vagy öt év múlva kiosztandó Oscar-díjak közül most legalább hármat. Vagy többet.
Néhány év múlva egy olyan, ma még le nem forgatott film fogja nyerni a legjobb film díját, amely egy eldugott, vidéki nevelőintézet falai között játszódik. Az intézetben nehezen kezelhető fiúkat próbál kordában tartani meglehetősen embertelen módszerekkel a kissé szadista és karrierista igazgató. Itt kap munkát a joviális és szelíd, chaplini értelemben kisember, a zenetanár. Itt is egy Oscar, amit ezen alakításért fog zsebre vágni Robin Williams. Vagy Danny De Vito. Például. A finom lelkű tanár persze rögvest a fiúk céltáblájára kerül, kegyetlen tréfák sorozatával próbálják betörni a tutyimutyinak látszó, de határozott erkölcsi elveket valló pedagógust, sikertelenül. Sőt. Kedvességével, toleranciájával, a zsarnok igazgató elleni határozott kiállásával azonban csodák csodájára maga mellé állítja a rakoncátlan fiúkat, annyira, hogy egy kórust alakít belőlük. Oscar-díj a legjobb filmzenének. Az egyik legrosszabbnak tartott fiúról kiderül, hogy istenáldotta tehetségű szoprán. (Egy Oscar a fiúnak, egy a legjobb betétdalnak.) Szárnyalunk a zene szárnyán, éteri magasságokba, innen már elviselhetőnek tűnik a sötétzárka, a fiúk közé zárt túlkoros brutalitása, a pitiáner igazgató kekeckedései. A kórus sikert arat az intézetet támogató gazdag és előkelő társaságban is, de ez az igazgató féltékenykedését vonja magával: a zenetanárnak távoznia kell. Összeomlás, majd az ezt követő felemelő és megható végkifejlet után tapsvihar a nézőtéren, Oscar-díj a filmnek, a rendezőnek, talán Spielbergnek? Az amerikai film újabb diadala. Ám ekkor már kevesen, főleg a filmek háttéranyagait megszállottan böngésző komoly filmrajongók, és természetesen e sorok olvasói emlékeznek arra, hogy nem is oly régen, 2003-ban vagy 2004-ben bemutatásra került már egy teljesen hasonló témájú francia film, talán Kóristák volt a címe?
Jól emlékeznek bizony, ez évben Franciaországban a legnagyobb sikert a Kóristák című film kaszálta le, amelynek a fenti sorokban elképzelt hollywoodi remake-je nyeri majd a szintén elképzelt díjesőt. Reméljük, nem így lesz. A Kóristák ugyanis önmaga is megérdemli az elismerést, méghozzá ugyanezekben a fent jelzett kategóriákban. Sajnos, azonban francia termék lévén maximum a legjobb külföldi film címét nyerheti, már ha jelölték egyáltalán.
Látszólag első film a Kóristák, a rendező Christophe Barratier eddig főleg olyan nagyszabású, kifejezetten mozivászonra álmodott természetfilmek producereként vált ismertté, mint a nálunk is bemutatott Mikrokozmosz, a Himalája vagy a Vándormadarak. Ez az első rendezése klasszikusan szép ívet leíró, átgondolt és letisztult munka, épp olyan, amilyet rendezők érett korukban szoktak készíteni.
A fiúintézetekben játszódó nagyszámú film közül a Kóristák abba a csoportba sorolható, amelybe példának okáért a Holt költők társasága is tartozik. Egy tehetséges pedagógusegyéniség (Gérard Jugnot Oscart érő alakítása) elfogadtatja magát a "rémisztő kölkök hadával" és valamilyen transzcendens dolog, jelen esetben a zene és a közös éneklés segítségével egy magasabb lelki és szellemi szintre emeli a társaságot, amelyről kezdetben ezt természetesen nem tudtuk elképzelni. A film tanulsága, miszerint a művészet és a zene örök, ha tiszta forrásból csordogál is, hatása a legnagyobb folyamokéval vetekszik, már sokszor hallott szentencia, viszont az a csodálatos benne, hogy mégis újra és újra szeretnénk ezt átélni. A Kóristák, és a benne hallható példásan tiszta formájú, kifejezetten a film számára íródott kórusművek, valamint ezek interpretációi segítenek ebben. A rendező kinyilatkoztatott szándéka sikerrel járt: olyan filmet forgatott, "amely arról szól, hogyan járul hozzá valaki ahhoz, hogy a világ élhetőbb legyen". Így van ez, ha lesz belőle hollywoodi remake, ha nem. Vagy Oscar-eső.
