Hogy Móricz 1932-es könyvét milyen fontosnak érezték a kortársak, mi sem jellemzi inkább, mint hogy regényéről a Nyugatban Bajcsy-Zsilinszky Endre közölt lelkendező, magyarságféltő írást, másrészt ugyanott ragyogó esszékritikát Gyergyai Albert.
"A Rokonoknál nem jók és roszszak, hanem gyöngék és erősek, úrhatnámok és urak, éhesek és jóllakottak viaskodnak..." - írja Gyergyai. Inkább Mikszáth, mint Jókai öröksége, igen, épp ettől súlyos és nem papírízű a könyv: élő tegnap és ma egyaránt.
Kötelező olvasmánnyá tenni azonban kis- és nagykamaszoknak hibás pedagógia: unalmas házi feladat. A magam iskolaidejében unta is az egész osztály. "Konok korok" - ilyen anagrammát kreáltunk a címből, és a regényt ásítva lapoztuk: bankügyek, panamák, kölcsönök és kamatspekulációk - ennél érdektelenebb dolgokat akkor, a hatvanas években elképzelni sem tudtam.
A Rokonok mai filmrendezője nemcsak gyanakvóbb a múlt lezárhatóságát illetően, mint egykori mestere, az első filmváltozat rendezője, Máriássy Félix volt, de illúziómentesebb is. "Az urak kórusa, mint nagy, szárnyas dögmadarak a mocsár fölött" - jellemzi Gyergyai Albert a könyv reményrontóan erős hangulatát. Szabó István épp e hatalmas dögmadarak ábrázolását oldja meg jeles osztályzattal. A becstelenségben megőszült polgármester (Oleg Tabakov) és az erkölcstelenségben fürdő bűnbankár (Eperjes Károly) röhögőrohamai ezt a dögmadárkórust idézik.
Tudatosan kevés tágas és nagy tér akad a filmben, sok szűk, tompa barna belső, de fények lappanganak, porfelhő fújna szürkén is világosabb színeket: Koltai Lajos tehetsége itt most a világításban még erősebb, mint a kis terek komponálásában. Méltányolandó a díszlettervező Khell Zsolt igényes és értő munkája is. A színészek összehangolt, rég együtt játszó csapatként elevenítik meg a kötelező olvasmányt. Csányi Sándor, Tóth Ildikó, Marozsán Erika, Kállai Ferenc, Molnár Piroska és mind a többiek értelmesen, ízléssel játszanak.
Ha mégis hiányérzetet kelt ez az igényes munka, talán nem is "tévéjáték"-stílusával és formanyelvével, mert hiszen saját dallamát imponáló magabiztossággal tartja a rendező az első kockától az utolsóig. Azért inkább, mert túl sulykolt és egysíkú a sugallata. A harmincas évek és a ma párhuzama itt nem csupán "párhuzam", hanem pontos egyezés, mechanikus másolat - a való életnek azért szabadabb és bonyodalmasabb párhuzamai vannak. Mert ha minden csak "kópia", ha szó szerint, képről képre ismétlődik a történelem, ha minden csapda ugyanúgy zárul, mint harminc vagy hetven éve, ha minden ördögi körként ismétlődik, és az ösvények állandóan egymásba futnak, a gazemberek csak röhögésük harsfokában különböznek, ha nem lehet megtörni a kényszerpályákat... - ez cinkos vállvonásra késztet, iskolai nevelő anyag, "oktatófilm", mint maga a rendező mondta nemrég egy érdekes régebbi filmje kapcsán.
Kopjáss regényzáró belső monológját Móricz szabadvers-formában tördeli. A zaklatott monológ után mesterien száraz regényzárlat következik. Szabó erre is felfigyelt.
