Michael Haneke, a híres-hírhedt Zongoratanárnő című film rendezőjének nagy erénye morális érzékenysége, nagy gyengéje pedig moralizálgatásra való hajlandósága.
A Zongoratanárnő fullasztó, valószerűtlen szexuális fantazmagóriája után a magyar mozikban most láthatjuk Haneke korábbi filmjét, a két évvel ezelőtti Ismeretlen kódot. Mindkét filmben meglepően erősen vannak jelen Haneke laboratóriumi vizsgálódásának szenvedélyes nyomai. Haneke érzékeny ember, de abból a fajtából, aki könnyen belevész a pszichológiai részletezésbe, és közben elfelejtkezik az életről. Jobban érdekelik saját, emberekről szövögetett absztrakciói, mint maguk az emberek. Filmjei ettől kifinomultak, humánusak, de valami furcsa csavarral mégis hamisak lesznek. Túl közel megy tárgyaihoz, és így elveszi a levegőt előlük. Figyelme mindig éles és meggyőző, de önző is.
Az Ismeretlen kód című mostani filmje leginkább módszerével keltheti fel nézői érdeklődését. Haneke szárazon és hűvösen vizsgálódik, úgy, hogy a film történetét a lehető legszakaszosabban mondja el, élesen és drámaian váltogatva a történet különböző köreit. Ettől a film dokumentumjelleget kap, és egy kissé teátrális mellékzöngét. Ez a világ. Tessék. Nem színezem. Nézzétek - vágja oda Haneke. Párizsban vagyunk, egy fiatal színésznő áll a történet centrumában, de a mellékszálakon eljutunk Romániába, ahova egy kitoloncolt koldusnőt követünk, és afrikai bevándorlók párizsi lakásaiba, ahol azt találjuk, amire számíthattunk: magányt, vergődő meg nem értettséget, szociális indulatokat és mérhetetlen igazságtalanságot. Az Ismeretlen kód minden szereplője úgy küzd az életéért, a nyugalmáért és a megértésért, mint a partra vetett hal. Ebben nem lehet elvitatni Haneke igazát. Európa tájain beköszöntött az érzelmi morális, kommunikációs jégkorszak. A film hitelességét semmi nem bizonyítja jobban, mint az, hogy a riasztó és embertelen jeleneteket olyan meghitt otthonossággal fogadjuk, hogy már alig is vesszük észre kétségbeesett brutalitásukat. Egy város, és abból kisugározva egy kontinens, sőt kontinensek életét látjuk egyetlen kis történetből kiindulva, ahol román koldusok bolyonganak elveszve és halálra alázva, feketék szétbombázott önérzettel és fehérek széttört illúziókkal.
A film főszereplője Juliette Binoche, aki olyan, mintha civilben lenne, ő a színésznő, aki tanácstalanságában és magányában semmiben nem különbözik a koldusoktól és bevándorlóktól. Binoche nagy odaadással és romantikus illúziókkal dolgozik a filmben. Mintha csak megválthatna bennünket szenvedéseinktől játékával. Ez, mi tagadás, kissé kellemetlen következményekkel jár. Frontkatonáknak érmelegítőt kötögető úriasszonyok egyenes ági leszármazottja. Rendezője kínosan ügyel arra, hogy színésznéje megcsillogtathassa tehetségét. Funkciótlan és terjedelmes jeleneteket iktat filmjébe, melyekben Juliette Binoche-t látjuk kamerapróbán zseniálisnak, színpadi monológ közben elsöprőnek, és utószinkronizáláskor ellenállhatatlanul pajkosnak.
Michael Hanekét láthatólag olyan fokon azért nem kötötték le modern kori nyomorúságaink, hogy ne kedvezett volna a moziiparnak, a földi hiúságnak és a színésznői vágyaknak. Annyira ezek szerint nem rossz a helyzet. Elmorzsolt könnyek és kikacsintás. Találékony műfaj a film. (Forgalmazza a Másképp Alapítvány)
