Pálfi György legújabb filmje – a szó pozitív értelmében – groteszk. Egy idős asszony (Molnár Piroska) tíz emeletet zuhan egy panelház tetejéről, majd leporolgatja magát, összeszedi a szatyrából széthulló palackokat, és ismét útnak indul, hogy megmássza az omladozó lépcsőket. Miközben felfelé sétál, minden szinten egy újabb ajtót lát, s minden ajtó egy furcsa életmódot rejt.
Az alapkoncepció egyszerű: mindenki a saját valóságában létezik néhány négyzetméteren, minden lakás egy ismeretlen valóság. Mégis, a legtöbb esetben csak egy rohanós „Jó napot!”-ban merül ki a kapcsolatunk a mellettünk élőkkel. A filmben azonban bepillantást nyerhetünk néhány lakó problémákkal teli, elszeparált életébe... De Pálfi korántsem szokványos módon ábrázol, mindent kisarkít, a jeleneteket a fejük tetejére állítja. Nyolcvankilenc percen keresztül folyamatosan belső félelmekkel szembesít.
Pálfi gyakori, huszonegyedik századi társadalmi problémákat boncolgat: a társas túlélés nehézségeit, amikor az embereket csupán a megszokás köti egymáshoz, s a mindennapok mocsarában igyekeznek a felszínen maradni; a családon belüli agressziót, valamint a gyermek védekező mechanizmusát, ami a filmben egy képzeletbeli „barát” képében jelenik meg. Továbbá bemutat a film egy lányt, aki ugyan része egy bizonyos társaságnak, mégis kívülállónak érzi magát, s magányosan áll köztük, nem érti, hogy valójában mit keres azok között az emberek között, akik szinte már a családtagjai. Ezenfelül láthatjuk azt is, ahogy a szerelmi kapcsolatok leértékelődnek és kiüresednek, valamint azt a közönyösséget, ahogy a külső világra reagál a mai kor embere. Valaki lezuhan a panelház tetejéről, az arra járók mégis kikerülik…
A film mégsem kelti a rendezetlenség hatását. A jelenetek egy egésszé szerveződnek össze az epizodikus szerkesztés ellenére, minden apró részletnek helye van az alkotásban. Ugyan hét különböző család/közösség életére nyit ablakot a rendező, mégsem vár a néző szorosabb összefüggést annál, mint amit a film megad. A történetekben csupán annyi a közös, hogy a lakói egy panelházban élnek. Molnár Piroska személye azonban biztosítja az összefüggést és a folytonosságot az egymástól amúgy független jelenetek között, így a film nem válik darabossá.
A humort is mértékkel használja Pálfi, nem akarja elbagatellizálni a lakók életének problémáit. A feszültség élét azonban sikerül elvennie annyira, hogy ne keltsen túlzottan nyomasztó hatást. Ugyanis sok olyan karaktert ismerhetünk meg, akinek élete – vagy legalábbis annak egy kis részlete – könnyen hasonlítható a sajátunkhoz, s ezt humorral társítva könnyebb befogadni.
Kényelmes lenne hátradőlni és megnézni egy olyan filmet, amit a rendező előre „megrágott” nekünk és készen ad a szánkba, a Szabadesés azonban nem ilyen. Pálfi társadalomkritikusan ábrázol, de nem magyarázza túl a látottakat. Eszközöket sem feltétlenül ad, ránk bízza, hogy mit és mennyit érzünk magunkénak ezekből a problémákból, mennyire vagyunk félelmeink rabjai, s hogyan nézünk szembe azokkal.
