Nincs mese, meg kell jegyeznünk az első filmes Zomborácz Virág nevét. Már azért is, mert az elmúlt évek filméhsége és a rendszer néhol botrányos átrendeződése után most először éreztük úgy, hogy mégsem veszett el minden, hogy van és lesz még magyar film. Olyan, ami nem csak nézhető és nem csak felületesen szórakoztat. S jegyezzük meg azért is, mert ki tudja, mi lesz vele, hiszen a honi viszonyok nem nagyon tűrik a tehetséges filmeseket, bármit csinálhatnak, csak filmet ne forgassanak alapon szorítják ki őket a szélekre.
Az Utóélet meglepően koherens debütálás, nincs benne semmi kísérletezés, nem keres világmegújító és -váltó nyelvet a kifejezéshez. Tudja, hogy mit akar, és ez a magabiztosság ugyanúgy uralja a filmet, ahogy a fekete humor. Ez a kettő teszi, hogy nincs üresjárat, az Utóélet minden snittjében erős, átgondolt, mégis könnyű kezű, mentes az erőlködéstől.
Szórakoztat, miközben erős atmoszférát teremt, finoman vezeti elő és építi fel a konfliktusokat, finoman drámai és vaskosan ironikus. Egyszerre van benne Tar Sándor novelláinak világa, a pontos környezetrajz, a kissé mindig kilátástalan és vesztes miliő a maga leszakadt, mégis ábrándos figuráival, és benne van az ezt feledtető, sajátos vígjátéki szemlélet, amely képes mindezt átlényegíteni, és bizonyos értelemben megszelídíteni.
Nevetünk, mert így könnyebb megérteni.
Ahogy, kis túlzással, a Pál Adrienn is kész volt Gábor Éva megtalálásával, úgy az Utóélet is sínre került Kristóf Márton (Mózes) megnyerésével. Zomborácz filmje viszont még abban is egyedi, hogy minden színésze a helyén van, és a „más nemzetiségű” gyermekszereplőtől a pillantásaival és hangsúlyaival oly finoman gonoszkodó Csákányi Eszteren át Gálffi Lászlóig mindenki remekül teljesít. Utóbbi Mózes lelkész apja, majd az őt mindenhová elkísérő szellem kifejező hallgatásaival, lemondó, szánni való tekintetével megy végig azon a keskeny ösvényen, amelyet a szerepe enged. És tölti meg ezt a szűk teret számos finom gesztussal, szigorral és lágysággal. S közben tökéletes párt alkot Kristóf Mártonnal, hiszen épp erről, a zsarnoki apáról és az annak árnyékában szorongó fiúról szól a film, önmaga megtalálásáról.
S az is jó, hogy a jellemfejlődés során nem az álomgyári mintát követi a film-Mózes nem lesz a közösség vezetője, sztárja, nem épít fel egy külön világot, hanem megmarad csetlő-botló karakternek, a maga egyperces sikereivel. A megtalált élet csak neki járó keserűségeivel és kiskapuival, amelyek végre rést vághatnak a szorongás falán.
Szép, okos, visszafogott film az Utóélet. Pohárnok Gergely finom képeivel, rutinos tekintetével, amely egy füstölgő üzemet is képes úgy megcsillantani a vízen, hogy egyből költőnek érezzük magunkat. Aki persze leginkább magában motyog, de hát mindent mégsem lehet. S bár számos csapda nyílik meg Zomborácz előtt, nem esztétizál túl semmit, s még a drogos lányt (Petrik Andrea), illetve a fellobbanó szerelemszerűséget sem viszi be a közhelyek dzsungelébe, hogy soha ne keveredjen ki onnan.
Kisvárosi bűnök és bűnhődések, unalmat elűző szerelmek, olcsó vigaszt nyújtó kakaskodások teszik elviselhetővé a zárt és sötét színekkel felfestett világot. Mintha egy kicsit mindenki önmaga kísértete lenne, vagy talán csak a boldogság az, amelynek gyorsan elillanó asztráltestét üldözi. És még jó, hogy nevetünk, mert különben mozdulni sem tudnánk a szomorúságtól. És akkor ezt az ízt, az igazán jó magyar filmek lemondóan derűlátó ízét visszük haza magunkkal. Hogy élni jó, bár nem mindig érdemes.
