Nem jó film. Nem rossz film. Nem lehet rossz film, ami nem hagyja békén az embert, ami után elkezd piszkálódni magában, hogy hogyan is van ez, mi is történt igazából Márai Sándorral, gesztus volt-e az emigráció vagy tehetetlenség, akart-e egyáltalán otthon lenni valahol a világban Márai, vagy csak ez volt élete témája, az elveszett világ, a meg nem értettség voltaképpen nem rossz állapot.
Nem lehet jó film, ha közben állandóan azt érzi az ember, hogy jól van, értem már, dörrenjen az a pisztoly, elfogadtuk, átéltük, magány, elszigeteltség, reménytelenség, betegség, szegénység, kiszolgáltatottság, miért kell ezt másfél órán keresztül csócsálni. Nyilván azért, hogy ne csak értsük, de meg is tapasztaljuk, mekkora megváltás lehet az a durranás.
Nem lehet jó film, ami olyan, mintha nem is film lenne, inkább tévéjáték, annak kétségkívül igényes, tengerentúli és olasz helyszínekkel, de nem filmes műgonddal, a világítás esztétikus, de nem mond sokat, nem érezni az olasz jelenetekben, hogy az lenne az emlék meg az idill, csak a szerencsétlenkedést, hogy valami nagyot akar kifejezni a tengerbe hullott piros kalap. A képek néha kissé dekomponáltnak hatnak, az idősíkok váltása erőtlen, az ifjú és az idős Márai azonosságát egyáltalán nem lehet érezni, hiszen Welker Gábor és Bács Ferenc egészen más odaadással és tehetséggel működik közre. Aki szereti gyűjteni a filmes anakronizmusokat, annak Az emigráns aranybánya, kezdve az utcán parkoló autóktól, végezve mondjuk ott, hogy a nyolcvanas években játszódó filmben Márai fogadott fia DC pólót hord, amelyre rá van írva, hogy a céget 1993-ban alapították.
Mégsem lehet olyan rossz a film, ha alkalmat ad két nagy, árnyalt színészi alakításra, és Gyöngyössy Katalin meg Bács Ferenc él is a lehetőséggel. Gyöngyössy egyszerre nehezedik és légiesedik, fokozatosan nőietlenedik, Bács pedig időnként meglepően hasonlít az agg Máraira, de nem vonásaiban, hanem tartásában, hunyorgó pillantásával. Sármosak és szerencsétlenek, és miközben portrét rajzolnak mindketten, akkorát merítenek, hogy a film legjobb pillanataiban nem Márairól beszél, nem is az emigráns létről, hanem egyszerűen az öregségről, az elszakadásról, tehetetlenségről, süket és vakoskodó tétovázásokról, amikor gond átmenni az utca egyik oldaláról a másikra, amikor az elájult társat nem fölnyaláboljuk, hanem negyedórán keresztül vonszoljuk az ágyig. Lassú képsorok, de bedolgozzák magukat a néző lelkébe.
Hajlamos vagyok azt hinni, hogy mindegy, jó vagy rossz a film. Mert értelmes film, sőt, értelmes magyar film, csak magyarok készíthették el, és a magyar néző jobban érti, miről szól, mint más. Okkal készítették, és nem fölösleges megnézni.
