Are you ready, Steve? Ah ha! Andy? Yeah! Mick? Okay - ismerős? Alright fellas, let's go! Így sem: Oh, it's been gettin' so hard / Livin' with the things you do to me, ah ha/ My dreams are gettin' so strange / I'd like to tell you everythin' I see...? Egy kis gyöngyszem a méltán elfeledett Sweet együttes 1973-as Blockbusters című albumáról, a Báltermi villám. Szocialista munkaverseny a Chinn-Chapman slágergyárban - könnyű vele elkezdeni egy filmet, kort fest, hangulatot teremt, cool, ha akarom.

Másodszor elkezdeni ezzel egy filmet még könnyebb. Előbb flashback: kissrácok kocsit lopnak, jön a rendőrség, menekülés, egy eltévedt golyó vagy valami egyiküket halálra sebzi, még annyi idő marad, hogy igazi bűnözőhöz méltó nevet adjon ki-ki magának, a Dohány, a Libanoni, a Freddo, a Dandy..., aztán jön a Sweet.

A hetvenes évek hálás téma, az is érti, aki nem élt még, kedves, visszatérő vendége a kereskedelmi televíziók retróshow-inak, mindenki keni-vágja a trapéznadrágot, a kifordítható anorákot és a sassoon-frizurát. Persze nosztalgiatévék ide, oda, egy csomó akkori dologról kiderült már, hogy nem lehet még egyszer újra csinálni, és még többről, hogy nem érdemes. Speciel a korabeli olasz politikai krimiről még tényleg nem... Mert volt annak számos jó tulajdonsága kétségkívül. Vad volt és engesztelhetetlen, motorkerékpárról lőttek vagy raboltak ridikült benne, az államügyész egyik cigiről gyújtott a másikra, egy villanásra láttuk a csaj mellét, és felrobbant sok telefonfülke, ha jól emlékszem. S a végén mindig meghalt a hős. Olyan fokú disznóságok derültek ki az államról, hogy már-már gyanús lett, hogy ott sem minden fenékig tejfel: a maffia az úr, megken vagy felken a falra, senki sincs biztonságban, minden politikus tróger. Egy-két cím is eszembe jut: A rendőrség megköszöni; Mint a bagoly nappal; Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek (az olaszok imádták a hosszú címeket: Confessione di un commissario di polizia al procuratore della repubblica). Nos, azóta a helyzet sokat változott vagy keveset, a filmművészet (az igényes filmkészítés) előre ment vagy hátra, de semmi olyan jelet nem tapasztaltunk, ami arra utalt volna, hogy a stíl feltámasztását - amerő jófejségen kívül - bármi is indokolná. Ám e közlésnek - azért lássuk be - Berlusconi fellépése és a rendező színészi múltja határozottan ellentmond. Az irály tévészériára pancsosított változatának (Polip) első főszereplője és későbbi rendezője miért is bújna ki a bőréből, pláne, ha a mai közragadozó éppolyan, mint a harminc évvel ezelőtti.

Nincs sok befogadói lehetőség, ráfordulunk retróból, aztán hátha kisül belőle valami. Az autótolvaj fiúk felcseperedvén egyre ígéretesebb bűnözőkké válnak, csak nyomasztja őket a vidékiség, nagyralátó társuknak Rómára fáj a foga, az egészre, s erről viszonylag könnyen meg is győzi a többieket. Mintha az olyan könnyű lenne! Nem fogják elhinni, az! Nem fogják elhinni, Michele Placido egy szemérmetes retrót rittyentett! Vajon mi a fenének? Tényleg csak a kasszának? És a nagy elődei? Azok is csak a pénztárgépre figyeltek?

A banda szimpla vadságával viharos gyorsasággal veszi be Rómát. De micsoda vadság, micsoda vihar is ez? Szinte vicces, ahogy Placido kerülni igyekszik a kiontott beleket, a szétloccsanó koponyákat: a film perdöntő gyilkossága a Spanyol lépcsőn annyira tapintatosan adatik elő, hogy az már kínos. Az efféle művek legfőbb és állandó izgalomforrása a bármikor kitörni kész kegyetlenség, amiből a Bűnügyi regénybe csupán annyi jut, hogy a Libanonit játszó, tagadhatatlanul borostás fiatalember csúnyán néz és csúnyán beszél, ő sem túl sokáig, hisz a megszerzett hatalma csak annyira elég, hogy eljátssza A sebhelyesarcú önképzőköri változatát, és kész (szép szolidan, dettó). A túl sokáiggal azért nem árt vigyázni, a film rettenetesen hosszú, két és fél óra körüli, amiből egyharmadát simán ki lehetett volna húzni.

Van tehát egy távolról sem kemény kézzel felrakott retrónk, tarantinós mintákat követő zenékkel (egy darabig van némi dramaturgiai funkciója a bevezetőben emlegetetthez helyből hasonlító számoknak, aztán egyszerűen elfeledkezünk róluk), s még mindig a miért nyomaszt. Bár jobb lenne hagyni... Mert az ugye nem üzenet, hogy ma sincs másként, mint akkor - ezt már a film elkészültével állítjuk. Hanem, hogy miért is van ez éppen úgy, mint akkor - s lesz vélelmezhetően örökétig. Ezen a téren Placido őszintén szólva az idegeinkre megy. Csekély erőlködés után eljut ugyanis oda, ahová eddig csak egészen balkáni filmek merészkedtek, pontosabban Kusturica. A melldöngető önreflexivitásig, ami mindent abból vezet le, hogy: ja, mi már csak ilyenek vagyunk. Nekünk a mamma a minden, de a mamma kétarcú, egyszerre szent és kurva, s mi egész életünkben e szentet és e kurvát kergetjük hangos szóval, élénk taglejtésekkel, éles rugós késsel (inkább élesre húzott pisztollyal - anyám, Placidónak még egy igazi rugós bicskás jelenetre sem telik!), Rómában robogón s a többi. Épp csak a minduntalan spagettizabálás marad el.

Voltaképpen csak Placido szorgalmára nem lehet panasz, míg hősei a kurva és szűz között hánykolódnak panaszosan, a halálra várva, addig ő példásan - olykor képmutató híradójelenetekkel - felmondja az elmúlt harminc-egynéhány év helyi illetékességű tabloid reáliáit: a Vörös Brigádok, a Moro-gyilkosság, a pápa elleni merénylet, szabadkőműves históriák, győzelem valamelyik labdarúgó-világbajnokságon - nem is értem, hogy a rózsaszín trikó hogy maradhatott ki. S hogy a kilátások továbbra sem kecsegtetők, az a stíl hagyományaiból (a végére meghal egy sereg szereplő) éppannyira fakad, mint a jelen mű már-már orcátlan szimbolikájából (a szűz elmegy, a kurva meg marad).

Ez egy olyan film, mely keménynek és gyorsnak ígéri magát, ellenben puha és hosszú. Egy igazi Keresztapa valami ilyesmit mondana erre Michelének: You can act like a man! What's the matter with you? Is this how you turned out? A Hollywood finocchio that cries like a woman.