Liam Neesonnek most nem a lányát, hanem a repülőgépét rabolják el, ám a bűnösök után kutatva nem Taken-szintű nagyverekedésbe, hanem egy hitchcocki és christie-i tradíciót felelevenítő whodunnit-történetbe csöppen.
A szép nézésű romantikusból szomorú szemű akciósztárrá fejlődött Liam Neeson ezúttal alkoholista légimarsallt játszik. Légimarsall-alakításra nincs még komoly precedens, úgyhogy Neeson azt a családi akciófigurát hozza, amit az Elrabolvában vagy az Ismeretlen férfiben. Úgy osztja az ellent, hogy közben nem a világ, csak a környezete épségéért aggódik, de mivel se felesége, se lánya, akit elrabolhatnának, most mind a 150 megfenyegetett utas életét mentené. Neeson viszont csak krónikus humorhiányában idézi Steven Seagalt és a többi klasszikus akcióhőst: nem földfeletti figura ő, hanem hétköznapi ember, legalábbis Jaume Collet-Serra filmjeiben, aki már az Ismeretlen férfiben is tépelődő, elveszett (anti)hősként festette le, és ettől a jellemrajztól most sem akart elszakadni.
Az élet- és repülőgépmentést tovább nehezíti, hogy a hatóságok szerint a légimarsall, azaz Bill Marks térítette el a gépet. Bill sms-ben kapja az ukázt: küldjön 150 millió dollárt egy bankszámlára, vagy 20 percenként meghal egy utas. Collet-Serra a precíz felütést követően gondos mérnökként csavarozza helyükre a fordulatokat, és sokáig úgy tűnik, hogy terroristánk még Jokernél is ügyesebb, mert az utasokat veszi rá, hogy öljenek meg 20 percenként valakit. Sőt az Ismeretlen férfi és a Collet-Serra által anno koppintott Polanski-film, az Őrület – kitalálhatják – őrületmotívuma is felsejlik, hiszen a film szétcsúszott, levitézlett rendőrnek mutatja Billt, és elbizonytalanít motivációiban. A végig a repülő fedélzetén játszódó Non-stop innen viszont inkább az Agatha Christie-krimik felé veszi az irányt, és elkezdi a megunhatatlan kiszámolósdit: vajh' ki a gyilkos, az agresszív-rasszista rendőr, az ájtatos arab, a mindenhol sürgölődő vörös, vagy esetleg a szájaló fekete srác?
Ha nem is jelesre, de mindenképp jól vizsgázik thillerként a Non-stop, ami Az elnök különgépe és a hasonszőrű repülős terrorista-filmek színvonalán felülemelkedve használja ki a szűkös tér nyújtotta feszültségkeltési lehetőségeket. Így csak akkor tűnik fel, hogy az út felétől autópilótára kapcsol a direktor, amikor a fináléban frontálisan ütközünk a hülyeségbe: a lezárás visszarepít minket a 80-as évekbeli akciómozik hőskorába, mikor a gonoszok nagymonológot tartottak a földre tepert főhősnek, és kiteregették a motivációs hálójukat és sanyarú élettörténetüket. A rendező ráadásul semmibe veszi az addig kialakított valószínűségi faktort, és Liam Neeson emberfeletti akciósztárrá transzformálódik, klasszikus másodikesélyes amerikai hőssé, aki múltbéli szülői hiányosságait most szimpla fizikai erőfeszítéssel teheti helyre.
De nem csak bűntudatát, hanem a 21. századi amerikai történelem traumáit is begyógyítja Neeson, aki olyan kifinomultsággal szövegezi meg üzenetét a 9/11 utáni Amerikáról, mint Superman, mikor 2006-os visszatérése során egy baseballstadion gyepére huppantotta le a bajba került légijárművet. Ahogy nemrég a Jack Ryan: Árnyékügynök a CIA-thrillerek, úgy a Non-stop a terroristafilmek világában jelzi a konzervatív fordulatot: hősök márpedig vannak, gonosszá csak a 9/11-es tragédiát és az Egyesült Államok célt tévesztett háborúit feldolgozni képtelen őrültek válhatnak. Véget ért a traumafeldolgozási szakasz, a Rém hangosan és irtó közel vagy az Üres város-féle hiánydrámák sora: túl kell jutni a gyászon és a dühön, az előítéletes rendőrnek is meg kell barátkoznia az embereket gyógyító arabbal, aki ráadásul főhősünk egyik segítőjévé lép elő. (Lassan, de biztosan az arab lesz az új néger, a pátyolgatott, de azért biztonságból lenézett sidekick, aki abban a kiváltságban részesül, hogy életét áldozhatja a fehér hősért, mint pl. a Szupercellában).
Szájbarágós és röhögtetően túlzó lezárásától eltekintve viszont a szokott zsánerkínálatnál izgalmasabb thriller a Non-stop. Miközben többször is karfaszorongató feszültséggel kalkulál, az sms-ábrázolási technikát (magyar okostelefon Amerikában!) is megújítja, sőt a cigarettaszívást a szétesettség megjelenítésének csimborasszójaként vezeti vissza a füstmentesített álomgyárba. Kígyók a fedélzeten 3 helyett így egy modernizált Londoni randevút kapunk, aminek izgalmas élményét Liam Neeson egyarcú akciószínészete sem tudja kikezdeni.
