Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy alternatív univerzum, amely olyan mesevilágot mutatott be, ahol nem létezik a gonosz, csupán csak ellentétek. Csipkerózsika történetét mindenki ismeri (hercegnő, átok, tündér keresztanyák, rokka, alvás), láthattuk is nem egy feldolgozásban. Kétségtelenül a Disney 1959-es musicalje az egyik legnépszerűbb verziója a történetnek, amit most gyakorlatilag újra megkapunk, picit más szűrűn keresztül. Örülünk, Vincent?
Bevallom, nem vártam sokat a Demónától. Nahát, egy klasszikus feldolgozása, csak ezúttal egy teljesen más szempontból! Koncepció és marketing alapján elég jól beleillik abba a sorba, amit a 2010-es Alice Csodaországban kezdett el, később a Hófehér és a Vadász, valamint az Óz, a hatalmas folytatott. Mindegyik valami egyedit ígért, valami pluszt azokhoz a történetekhez, amiknek legalább egy, de inkább több változatát kívülről fújják az egész világon. A Disney ezúttal megmaradt a saját kaptafánál, hiszen a saját kutyája kölykét vitte el kozmetikázni. Az eredmény pedig hiába lett jobb, mint azt előzetesen vártam, létjogosultságát ez az etap sem tudja bizonyítani.
A fő probléma, amit én személy szerint egyszerűen képtelen voltam megszokni (másnak lehet nem okoz ez gondot), az az, hogy végig azt éreztem: csupán egy megelevenedett képeskönyvet látok. Nem is film ez, hanem élőszereplőkkel eljátszatott mese, ami „élő” volta ellenére rajzfilmes eszköztárral dolgozik. Alapvetően nem negatív jellemző ez, működött például a 2007-es Csillagporban, ami kellő humorral állt hozzá a szürreális, a valóságunk működésének ellentmondó eseményekhez. Itt viszont mindent véresen komolyan vesznek. Az igazi szerelem csókja, az összetört szíve miatt feketét öltő hős és a beboruló világ, a varázslatok mesterkéltsége mind olyan, amit egy animált, egyértelműen mű környezetben a néző elfogad, a gyerekek meg pláne. De ahogy felnőtt emberek adják elő a varázsigéket, az átkokat, az inkább nevetséges, mint hatásos. Angelina Jolie gyakorlatilag állandó haragszomrád arckifejezése csak rájátszik erre az összképre. Meglepő módon Elle Fanning idealizált Aurórája az, aki a leginkább hiteles ebben a környezetben; karaktere végig szerethető marad. Párosa Angelina Jolie-val különösen működik, Demóna és Auróra kapcsolata a legérdekesebb újítása a filmnek, még ha kiszámíthatóan is alakul. Csak míg előbbi bánata mesterkéltnek, addig utóbbi barátságossága természetesnek hat. Mondjuk, talán ez volt a cél.
És igazából ez a legszomorúbb ebben a projektben, hogy a Demónában tényleg vannak kellemes meglepetések, kreatív megoldások. Kár, hogy minden ilyenre jut 10 perc üresjárat, afféle ajándék vécészünetek: nyugodtan kihagyhatóak. A sok ötlettelen elem (a tündér keresztanyák irritáló tehetetlensége, így jelenlétük teljesen fölösleges) mellé jut megannyi klisés (Demóna gonosszá válásának oka… egy férfi megbántotta őt). Lehet bennem van a hiba, hogy racionális döntéseket keresek ebben a mesevilágban, de itt bántóan kevés akad. Az alapkonfliktus, azaz Demón és Lipót király ellentétének megoldása például oly egyszerű, hogy a néző nem érti, miért nem próbálkoztak meg vele a filmben eltelő évtizedek alatt. Meg egyáltalán: miért kell Aurórát a tündérekre bízni 16 éves koráig, ha egyszer biztosított, hogy addig életben marad? Olyan problémák ezek, amik egy rajzfilmben nem szúrnak annyira szemet, itt viszont jelmezes bohóckodásnak hat az egész átkos mizéria.
Egy-két logikai bukfencet leszámítva a fináléra azonban mintha mindenki összeszedte volna magát, az meg különösen tetszetős, hogy a történet, még ha oly soványka is, de lezárást kap; legalább egy fölösleges folytatást nem erőltetnek. Kár, hogy csak a film kisebbik hányadát teszi ki, amikor valami eredetit visznek a két főhős viszonyába, valami emberit a rajzfilm imitáció mellé. Javaslom, hagyjuk Csipkerózsikát és az ő világát pihenni egy kicsit, száz év alvás után talán újult erővel tér vissza a mozivásznakra.
