A Művész moziban tíz, túszul ejtett férfi és kétszáz nő tolong a Coco Chanelről szóló, romantikus életrajzi film előtt. Mit akarnak látni? Szerelmet, karriert, ruhákat. Az elsőt megkapják.
Anne Fontaine mozijával az a fő baj, hogy azt az érzést kelti, mintha már láttam volna ezt a filmet, vagy ha nem is pont ezt, de valami nagyon hasonlót. Legalábbis nagyon ismerős az elszánt tekintetű árvaházi kislány, az a kávéházi énekesnőként ugrabugráló, rosszul öltözött kamasz, az a dacos, kitartott szeretőcske, de még az az "igazi" szerelemtől ellágyuló nő is, aki igényesen, stílusosan, de mégis, ezernyi közhellyel felpántlikázva lép elő ebben a filmben. Többek között a Piafban ennek a jó része már megvolt. Persze a Coco még nem Chanel (eredetiben: Coco avant Chanel) cím azért előrevetíti, hogy jobbára a karriertörténet előtti szürke zónában mozgunk majd, mégis, hogy ez szinte kizárólag egy női Twist Oliver-történetnek induló gyerekkorra, majd egy jobb sorsra érdemes, büszke, de kitartott lány viszontagságaira szűkül, az azért túlzás.
A filmbeli Coco pingponglabdaként pattog Etienne Balsan, (Benoît Poelvoorde) gazdag gyáros és lótenyésztő és Arthur "Boy" Capel (Alessandro Nivola) lovaspólós között, az első nem veszi emberszámba, de pénzeli, a második szép szavakkal hízeleg neki, de egy gazdag nőt akar elvenni helyette. Mindenesetre Boy szájába legalább enigmatikus mondatokat adnak a forgatókönyvírók - Anne és Camille Fontaine -, a férfi a "Maga elegáns!" nyitómondattal kezd, amikor meglátja a lányt hosszú, kibontott hajjal, lógó férfipizsamában, és a "Milyen könnyű téged vetkőztetni!" kijelentéssel nyomatékosítja később, hogy a mademoiselle sosem visel fűzőt.
Sajnos Gabrielle szenvedélye a ruhák iránt inkább csak egy-egy kötelező, elejtett megjegyzéssel vagy jelenetttöredékkel van jelezve a filmben: lehabcsókozza a hatalmas fehér, díszes kalapokat, farsanginak nevezi a fölös csipkéket és művirágokat, kilazítja nővére fullasztó fűzőjét. Látjuk, ahogy férfinadrágban lovagol, egyszerű fekete ruhában táncol a többi pasztellnagysága között, elcseni barátja jersey-pulcsiját vagy éppen kockás takaróból szoknyát tervez, megteremtve ezzel a női nadrágviselés, a "kis fekete", a női jerseyruhák divatját, és persze a klasszikus Chanel-kosztümöt. Még az ominózus rövid frizura is hangsúlyt kap, ahogy Gabrielle derékig érő, dús, haját fülig érő, hullámos tincsekre cseréli.
Rendben, ki van pipálva minden, de valahogy mégis kevéskének tűnik Coco Chanel szakmai érdeklődésének a bemutatására szánt energia. A cezúra Boy, a nagy szerelem 1919-es, tragikus kimenetelű autóbalesetéhez köthető, hiába, ahogy a romantikus alapanyag kifogy a filmből, az inspiráció is odavész.
Így aztán a sanyarú gyermekkor artisztikus képeivel és a szerelmi szálak hosszas szövögetésével szépen elmegy az idő, a főhősnő karrierjének állomásai kimaradnak, a kezdő kalaposlányből hirtelen divatszalon-tulajdonos, majd egy hatalmas ugrással máris híres, gazdag és vasszigorral bíró divatdiktátornő lesz, akit a rendező a klasszikussá vált Man Ray- és Cecil Beaton-portréfotókat koppintva helyez kimerevített élőképekbe. Persze nyilván ez a koncepció, mégis, Coco Chanel sajnos valóban attól és csak attól izgalmas, ahogy a ruhákról gondolkodott, és ahogy helyet követelt magának egy addig maximálisan férfiak által uralt területen, a divatvilágban, és nem viszontagságos ifjúsága miatt, ami még több ezer, névtelen francia lány sorsa lehetett akkoriban.
Audrey Tautou dacos és akaratos, fiús és önhitt, egyszer a legendás csíkos pólóban virít, máskor férfiruhában, és folyamatosan lóg a szájából a cigaretta, hibátlanul is teljesít, csak éppen mégsem tűnik hús-vér lénynek. Benoît Poelvoorde viszont sokat segít a helyzeten, benne van élet bőven, nagyszerűen hozza a pofátlanul arrogáns, csípős, szellemes, olykor mégis könnyes szentimentalizmusba hajló gazdag szeretőt, aki maximálisan tulajdonának tekinti a lányt. A háromszög harmadik tagja, Alessandro Nivola, Boy szerepében csupán egy könnyedén felskiccelt operetthős: hazudós, bájos és modoros.
Bár ez egy kifejezetten nézhető mozi, kicsit mégis úgy érzem, hogy a film készítői elvették az illúzióimat, ugyanis kellemetlen érzés valakit - akire az ember úgy gondol, mint a huszadik század egyik legfontosabb, emancipált és független nőalakjára - kitartott, duzzogó, kölcsönadható házikedvencként viszontlátni, még ha ez volt is a valóság. Bár Simone de Beauvoir csacska szerelmeslevelei (Amerikai szerelem - Levelek Nelson Algrenhez) után, melyben a feminizmus nagyasszonya nemes egyszerűséggel csak "buta francia békaként" aposztrofálja magát, aki "erős krokodilja vállán" szeretne feküdni, már úgyis mindegy.
