Nyilván már az is egy mérce, hogy kit hívnak az ilyenhez, és ebben a nagy nemzetközi nekiveselkedéssel készített szkeccsfilmek a világválogatotthoz hasonlítanak: a hazai pálya vélt vagy valós legjobbjai (vagy azok, akik épp ráértek) állnak össze egy alkalomra, és igyekeznek nem kifáradni, miközben azért szolgáltatni is kell valamit. Ezúttal húszan alkotják a keretet: magas szám, talán könnyebb is lenne felsorolni mindazokat, akik ebből a körből most kimaradtak. Kezdhetnénk például azokkal, akik a múltkori etapban (Tíz perc: Trombita/Cselló) már benne voltak, mert duplázásnak helye nincs, ha jutott már Jarmuschnak és Wendersnek, akkor most jusson a Coeneknek és Tykwernek - így igazságos. A feladvány mind turisztikailag, mind emberileg vonzó célpont, egyszersmind hatalmas közhelyforrás: Párizs. Akkor most mutassam, vagy ne mutassam? Többnyire nem mutatják, de ha nem is látszik, ettől még ott az Eiffel-torony, ezt kerülgetjük folytonosan, mint igényes élőbeszédben a "hát"-okat és "hm"-öket. Nagy általánosságban elmondható, hogy az jár jobban (a már említett Coeneken kívül Alexander Payne például), aki saját átutazóstátusából csinál viccet, vagy ha alkata ezt nem engedi, lírai(bb) etűdöt. Ezek a néhány perces epizódok épp egy poénra elegendők, vagy mint Jarmusch felismerte, kávé + cigarettára: ilyen is akad, Nick Nolte kénytelen rejtegetni a cigit egy egész utcahosszon keresztül (nem is utca az, hanem kész boulevard). A nagy érzelmek többnyire rosszul bírják a rövid távot, bár így is akad számos, szerelem és halál témában fogant próbálkozás. Máshol meg előkerülnek konkrét életművek, illetve az azokat jelképező arcok, Depardieu klipjében például Gena Rowlands és Ben Gazzara, de rájuk aztán végképp nem lehet panasz, miként erre az egész, alapvetően szimpatikus vállalkozásra sem, amely halvány, de alapvetően kellemes filmízt hagy maga után. Nem úgy Cédric Klapisch filmje, a tolakodóan egyszerűre keresztelt Párizs, mely bátran felvállalja ugyan az Eiffel-tornyot, de azt már nem, hogy útifilm, mely a Notre-Dame-ot éppúgy csak kívülről ismeri, mint szereplőit. Pedig Klapisch nagy mutatványra készült: amit a szkeccselők húszan hoztak össze, azt ő egymaga szerette volna megcsinálni. A haldokló táncos Párizsa - rendezte Cédric Klapisch. A gyermekeit egyedül nevelő szociális munkás Párizsa - rendezte Cédric Klapisch. A kapuzárási pánikba esett professzor Párizsa - ugyancsak Klapischtől, de ki ne hagyjuk a gyászoló zöldséges és az ágrólszakadt bevándorló Párizsát. És így tovább, giccs hátán giccs, a véletlenre fogott, ólmos könnyedséggel összeszerkesztett epizódok egymásutánja, melyben csak a legjobb színészek maradnak életben, miattuk viszont (Juliette Binoche, Fabrice Luchini) érdemes végigülni ezt a másik Párizst is, mely pont egy csellóval (tíz perccel) hosszabb 18 epizódos elődjénél.
