Hálás vagyok Marc Webbnek, hogy az ótvar első Pókember-trilógia után használhatóan tudta újrakezdeni a szériát. Kár, hogy a második részre elkapta a harci hév, és két filmet akart belepréselni a folytatásba: így lett A csodálatos pókember 2-ből egyszerre látványos akciófilm és agyzsibbasztó tini melodráma.
A sztori ott folytatódik, ahol az előző rész véget ért: Peter Parker (az egyetemista évein bántóan túl levő Andrew Garfield) New York hőse, aki vívódó szerelmesként nem tudja eldönteni, végre megengedje magának, hogy boldog legyen, vagy tartsa meg szerelme (Emma Stone) apjának tett ígéretét, és kerülje el messzire a lányt. A film ugyanebben a dilemmában szenved: nem tudja, hogy akciófilm legyen, ami Pókember ugrándozásaira fókuszál, vagy melodráma, ami az évődést helyezi középpontjába.
A Pókember célcsoportja hagyományosan a tini korosztály, éppen ezért a szenvelgés és a kaland jól megférne egymás mellett – ha az alkotóknak sikerülne harmónikus összhangot teremtenie a két téma között. Ez azonban legkevésbé sem teljesül, olyan mintha két film váltogatná egymást. Az egyik dagályos és uncsi, még annak ellenére is, hogy remekül működik a kémia két színész között, a másik azonban látványos és pörgős, csak éppen semmilyen igazán érdekes történetet nem tud felmutatni. Az akció szál gonoszai a botnál is egyszerűbbek, régen láttunk ennyire sematikus rosszfiúkat a vásznon. Az alkotók semmilyen erőfeszítést nem tettek, hogy hús-vér karakterekké fejlesszék az antagonistákat, minden jellemábrázolás a romantikára maradt. A hihetetlenül hosszúnak tetsző 144 percet rendkívül aránytalanul használják fel a készítők: a film tele van felesleges jelenetekkel, sokszor elveszik a részletekben, míg számos ponton elnagyolt és kidolgozatlan.
A film erényei között kettőt említenék: a változatlanul remek 3D használatot és a tökös zenét. Bár az utóbbi időnként leugrik a vászonról, de inkább jó értelemben tűnik ki, mintsem zavaróan elidegenítene. A diegetikus és nondiegetikus elemek okos váltogatása a filmzenét az egyik legizgalmasabb narratív elemmé teszi a filmben. Ami pedig a 3D-t illeti, ezzel kapcsolatban nem tudok sok újat mondani az első részhez képes: véleményem szerint pontosan arra van kitalálva az eszköz, amire A csodálatos pókember széria használja – a néző térben való megmozgatására. Együtt repülni Pókemberrel Manhattan felhőkarcolói között, pontosan az az élmény, amit az eredeti képregény is adni akar: hogy a tinik úgy érezzék, tudnak azonosulni a gátlásaival, nőproblémáival és az élet nagy kérdéseivel küzdő Pókemberrel.
