Simon Smith hirtelen felfedezi, hogy barátnője nagybátyjának temetésén mozog a koporsó. Mi más tehetne: felpattan, és egy profétákat megszégyenítő rövid szónoklat után felborítja. Az özvegy és az eleve már különösen induló szertartás összeomlik. A résztvevők, mint afféle hidegvérű angolok, próbálnak viselkedni a helyzetben, de nem számolnak Peterrel.
Kevés olyan fordulatos film készült mostanában, mint ez. Fordulatos, ám mégse hullik darabokra. Ezt nem csak a tökéletesen felépített karakterek, de a kiváló színészi alakítások is garantálják. Feltűnik például az Igazából szerelemből Colin, ezúttal elfuserált gyógyszerészként, de a többi nálunk kevésbé ismert színészre sem lehet panasz.
Valódi vígjáték, górcsővel sem találhatna benne ? még egy szőrös szívű kritikus sem ? akár egyetlen makulát. Úgy tűnik fel: a britekben egyszerűen nem lehet csalódni, a feketehumort még a londoni eső sem mossa szürkére. A film ugyan nem tér különösebben le a Négy esküvő, illetve az Igazából szerelem alkotói által kijelölt útról, ám azt se lehetne mondani, hogy olcsó másolat lenne. Valószínűleg gyorsan kultuszfilmmé válik.
Elég csupán a gyászoló családra vetni egy pillantást: Daniel és Robert, az elhunyt két fia; Troy, a félresikerült gyógyszerész; Howard, a hipochonder és Simon, akit a váliumként beadott anyag a film egész idejére kivetkőztet önmagából. A Simont alakító Alan Tudyk ezzel a szerepével megalapozhatja karrierjét, amely egyenlőre kisebb szerepek közé volt szorítva. Az egyedüli lapos szereplő talán az idősebbik testvér Robert, a neves regényíró. Hál' Istennek nem is szerepel olyan sokat.
Valójában úgynevezett jól bejáratott, vagyis elcsépelt poénokra alapoz a film. Az alkotók meg sem kísérelték elhagyni a járt utat. Ám ez kicsit, talán meglepő módon, de mégis határozottan jól áll a filmnek. Leginkább azért, mert a rendező ismeri a mértéket, megfelelő ritmusban adagolja a jellem- és helyzetkomikumra alapozott jeleneteket, időt hagyva arra, hogy hassanak poénjai.
A rendező minden részletre, a legkevésbé fontosnak tűnő mellékszereplőkre is odafigyel: mind kisebb mozanatokból, megjegyzésekből, finom gesztusokból épülnek fel. Így valójában nincsenek is mellékszereplők: itt mindenki a saját, egyénre szabott világában él. Mindenki a saját problémájával van elfoglalva. S ahogy az alakok Simont követve kivetkőznek önmagukból szépen lassan úgy érezzük, mintha egy pszichiátria folyosóján, ápoltak között sétálgatnánk. Ezt a filmet Woody Allen is
megirigyelhetné.
