Pár év, és abba az életkorba lépnek az Alkonyat-szériáért rajongó kiscsajok, amikor már ciki lesz beismerni, hogy a szende vámpír és a morcos farkasfiú képével díszített füzet borítóját szívecskékkel rajzolták tele. Amíg ez bekövetkezik, van még egy kis idő, addig pedig gyorsan kezdeni kell valamit a tiniszíveket megdobogtató srácokkal.
Robert Pattinsonnak jól áll a sebzett lelkű, sokatmondóan a levegőbe bámuló, James Deanre hajazó melodrámai karakter, Taylor Lautner esetében azonban minimális színészi kvalitásról sem beszélhetünk, ezért egyetlen járható út marad: a gyerek izmos, akciósztár lesz belőle! Ezzel nincs is gond, csak azt nem gondolták át – esetünkben – a Lionsgate pénzemberei, hogy aki hajlandó fizetni azért, hogy ezt az antipatikus figurát vásznon lássa, azt pont ez a zsáner nem igazán hozza lázba, az adrenalinfüggő pasik pedig nem nyúlnak a zsebükbe azért, hogy minden idők talán leghiteltelenebb akció-thriller címszereplőjét bámulják.
Az Alkonyat-filmekben a pólójától előszeretettel megváló, és ezen szokását most is megtartó tizenkilenc éves aktor első főszerepét kapta meg, de a film egyetlen pontján sem sikerült bebizonyítania, hogy rászolgált erre a megtiszteltetésre. A filmvilág egyszemélyes Tokio Hotele ugyanis egyszerűen nem színész, nem tud érzelmeket tolmácsolni az arcával. Ugyan megtanult néhány fogást a Chuck Norris Körbepörgőforgórúgás Iskolában, a belülről sugárzó maszkulin erő viszont nem tanulható, márpedig sokszor ezen áll vagy bukik egy ilyen mozi. Ilyen szempontból az Elhurcolvát csak egy kislány érezheti hitelesnek, márpedig ha egy ilyen mozgóképet kislányoknak készítenek, akkor ott valami rég el lett cseszve. Azért ne kenjünk mindent Lautnerre: feltűnik mellette Phil Collins lánya, aki minden bizonnyal nem a dús, Frida Kahlo-skálán tízből nyolc pontot érő szemöldöke miatt került be a szakmába. Az ő szerepköre a dögös nő lenne, mondani sem kell: nem dögös és még csak nem is nő, inkább egy kamerák kereszttüzében kissé bizonytalanul bukdácsoló kiscsaj, aki próbál helytállni inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ami ennél sokkal nagyobb meglepetés, az Sigourney Weaver és Alfredo Molina feltűnése, nekik viszont játszóterük nem volt ahhoz, hogy villantsanak valami színészetet, ha már az ifjú generáció képviselőitől nem számíthatunk ilyen luxusra.
Végül itt van a rendező, John Singleton, aki sokadszor bizonyítja, hogy remekbe szabott bemutatkozása, a Fekete vidék inkább afféle one-hit-wonder volt – azóta egyre rosszabb darabokat hozott össze (Halálosabb iramban, Négy tesó). Az amerikai feketék felzárkóztatását sürgető direktor aktuális alkotásában meglepő módon egy darab fekete srác van, aki ráadásul egy szimpatikusnak bemutatott okirathamisító, ez a világ sokkal inkább a korrupt CIA-ügynököké és a rosszarcú szerb bűnözőké, akik mindent megtesznek, hogy megkaparintsanak egy listát, amihez a gondtalan kamaszéveit élő hősünkön keresztül juthatnak hozzá.
Ha eltekintünk a zavaró tényezőktől, az Elhurcolva felszíne alatt egy klasszikus Hitchcock-thriller vázat találunk, melyben a főhős váratlanul olyan szituációba kerül, melyben nem csak életét kell megóvnia, hanem saját identitását is vissza kell nyernie, a kettős motiváció pedig a szerelmi szállal is működik, hiszen a lánynak is be kell bizonyítani, hogy a fenyegetés legyőzése során megérett egy komoly párkapcsolatra is. A sztori nehézkesen indul: amit mondjuk a hasonló alaphelyzetből kibontakozó A Bourne-rejtélyben pár perc alatt felvázol Doug Liman, azt Singleton felesleges megmagyarázó jelenetek sorával szemlélteti, és hiába húzza egy idő után feszesre a menekülős részt, mindig kizökkenti valami a nézőt. Ilyen például a szénné vágott bunyójelenet a vonaton, amely a kortárs, realistább akciófilmekhez képest kimondottan visszafogott, mintha végig az lebegett volna az alkotók szeme előtt, hogy "azért vigyázzunk, a Lautner pólója tartalmáért rajongó csajsziknak ez sok lesz". De ha már itt tartunk, a majdnem-szexjelenet sem sikerült valami dögösre.
A 35 milliós költségvetés nem számít túl nagynak, ezért nincsenek igazán látványos jelenetek a végeredményben, pont ezért kellettek volna karizmatikus színészek és dübörgő tempó. Az Elhurcolva azonban inkább az ugyancsak most startoló Colombianával rokonítható, amely szintén keménykedő, nem kemény és tele van logikai bukfencekkel, valamint néhány megmosolyogtató pillanattal. De a műfaj főként hímnemű kedvelői az utóbbi esetben legalább a női főhősön legeltethették szemeiket, itt viszont ez is kimaradt. Hát erre mondják a szakemberek, hogy bukta.
