Nem találod? Persze, mert nincs is. Csak a hiánya. Az viszont nagyon VAN! Később azért megérkezik, egyenesen Amerikából. Szalonképes feleség, feleségképtelen szalonba. Kezdetét veszi a teljes hasonulás: szalon is, nő is egyre otthonosabb. Feleség ugyan nem lesz, de legalább lesz. Hogy mi? Hát, ami lenni tud. Harold Pinter: Hazatérés a'la Bérczes László:

Van egy szoba: lépcsők, ajtók, járatok. Benne emberek: eleinte férfiak aztán még férfiak végül még egy utolsó férfi és egy nő. És van még a néző, aki kezdetben úgy érzi, hogy csak idő kérdése és meg fog érteni mindent. Jóindulatú türelemmel várakozik, egyáltalán nem érzi rosszul magát. Örül, hogy ilyen remekül szórakoztatják. Hálásan nevetgél a komikus helyzetek és a szabadjára eresztett köznapi beszéd adta fesztelen légkörben. A színpadon láthatóan mindenki "otthon van". Otthonosan lyukas a nadrág, szakadozott a bőrfotel és a társalgás is megszokottnak tűnik. Zajlik az élet ebben az otthonnak álcázott "szobában", amely magán viseli még a hajdan volt szép napok nyomait, csakúgy mint a benne élők. Az előadás, a kiegyensúlyozottan csepegtetett abszurditás nyugalmával araszol a valószínűtlen végkifejlet felé. Két lépés előre, egy hátra. A néző pedig szépen elring ebben a biztonságosan hihető világban, s csak a legvégén eszmél, hogy őt tulajdonképpen becsapták. Az egész darab ugyanis egy remekül felépített favicc, ahol a csattanó attól csattanó, hogy nem is csattan. Óh, az a különleges és utánozhatatlan angol humor! Mert hogyan is működik a néző? Alap kiindulási helyzet: amit látok, azt igaznak (reálisnak, racionálisnak) fogadom el egészen addig, amíg ennek ellentétére utaló jelenséggel nem találkozom. Ha találkozom, akkor mérlegelni kezdek, hogy amit láttam, az belefér avagy sem az általam racionálisnak vélt világba (itt már adódhatnak egyéni különbségek) Ha úgy döntök, hogy nem fér bele, akkor nézőpontot váltok, és a következő megdöbbentő motívum esetében már csak nyugtázom hogy igen, igen ez egy abszurd darab. Ám ha úgy döntök, hogy belefér, akkor a következő ilyen pontig visszaáll az alap kiindulási helyzet. Pinter, darabját erre a határmezsgyére építi, mindig gondosan hagyva elegendő bizonytalansági tényezőt. Ettől olyan hiszem is nem is, hús-vér is, nem is, izgalmasan, vagy zavaróan, esetleg zavarba ejtően megfoghatatlan minden figurája.

Bérczes László azonban döntött. Döntött a néző és Pinter helyett is. Rendezése egyértelműen az említett mezsgye racionális sávja mentén halad. Ha akarom - márpedig a néző olyan, hogy akarja, - minden cselekvésnek, mondatnak megtalálhatom a lélektani magyarázatát. A színészek ennek megerősítésére külön kis játékokkal gazdagítják szerepeiket. Ilyen Joey (Szikszai Rémusz) mez-hímezgetése, amely egyszerre árulkodik a boksz iránti szeretetről és az anya hiányáról, vagy Sam (Czintos József) viráglocsolgatása, amely önnön "viráglelkűségének" színpadi jelzése. De Lenny (Kardos Róbert) és Max (Kovács Lajos) játéka is bővelkedik a "magyarázó-értelmező" elemekben. Ám azért ennyire nem egyszerű a képlet, mert van itt egy szereplő, aki végig megőrzi titokzatosságát, "múlt nélküliségét". Ez Ruth (Szabó Márta), az időközben megérkező feleség. Őt, de csakis őt, - talán a nagyobb kontraszt kedvéért - meghagyja Bérczes olyannak, amilyennek írva vagyon. Játékából teljes mértékben hiányoznak az utalások. Kifejezetten úgy tűnik, hogy alakja a többi szereplőhöz képest nem elég kidolgozott, szinte sematikus. Bizonyos női tulajdonságok próbababája. Ereje éppen passzivitásában és szenvedélytelenségében rejlik. Szabadsága a kötődni nem tudás - vagy nem akarás - szabadsága. Ő nem volt, vagy lesz, hanem egyszerűen, magától értetődően, öröktől fogva és az idők végezetéig VAN. Pontosan ezzel az erőkifejtés nélküli "jelenvalósággal" fegyverzi le végül környezetét, a férfit. Figurája - mely egyértelműen Pinter a nőről alkotott véleményét tükrözi, - kizárólag férfi és nő egyenlőtlen helyzetére fókuszál. Nem egy létező, lehetséges nőalak, akit ilyen-olyan múltbéli események jellemeznek és irányítanak. Ő a Nő. Megjeleníti az összes olyan vonást, ami férfi és nő viszonylatában értelmezhető, ám e tartományon kívül egyetlen megnyilvánulása sincs! Múltja, indítékai és minden ami a nemek harcának szempontjából jelentéktelen, egyszersmind érdektelen is. A férfi utak, "én"-ek, jellemek, lehetőségek ötféle variációját látjuk a színpadon, míg nőit szigorúan véve egyet sem. Ruth a vonatkozási rendszer, amiben, amihez képest meghatározódik az öt férfi szereplő. Ezt Bérczes László rendezése határozottan kiemeli. Világosan kitűnik, hogy ugyanaz a nő, ugyanazzal a viselkedéssel mennyivel másképp hat a különböző férfiakra. Ám, hogy kire hogyan az nem a nőről, hanem a férfiról és annak elvárásairól árulkodik. Mert mit is lehet egy nővel csinálni? Lehet meg sem érintve tisztelni, örülni a jelenlétének, mint egy szép virágnak. Lehet kívánni testének melegét, fürödni figyelmében, gondoskodásában. Feleségül lehet venni, gyerekeket lehet vele nevelni és lehet vele csakúgy minden kötelezettség nélkül szexelni. Bármi egyéb kívül reked Pinter látómezején. Világában a férfi az, aki "elbukik", mert szeret, mert harcol, mert akar, mert hisz, vagy éppen mert nem hisz. A nő viszont mint egy vámpír begyűjti, lecsapolja a férfi hitéből, szereleméből, harcából, akarásából vagy éppen ellenkezéséből származó energiát és anélkül, hogy viszonozná azt, felhasználja saját túléléséhez. Ezért a helyzetért, Pinter kizárólag a nőt teszi felelőssé, tudatossággal, merő számításból való cselekvéssel vádolva őt. Bérczes László viszont mentesíti a nőt eme vádak alól és rendezésében egy icipicit mintha fordítana a helyzeten. A számítás a férfiaké, Ruth-é az ösztön. A férfi ereje élteti a nőt, a nő motiválja a férfit. Így az egész sokkal elviselhetőbb, kevésbé hideg, kevésbé kiábrándult. Attól még persze a nő győz, ám ez a győzelem sem egyértelmű. Az a kis "patt helyzet tabló" a végén mindenesetre a kérdés nyitva hagyásáról árulkodik ti.: hogy ki itt a vadász és ki az áldozat? A nő? Vagy a férfi?