Senkit ne tévesszen meg a Hibátlanok című film rendezőjének, Joel Schumachernek az előélete, mert ez a munkája semmiben sem hasonlít az eget rengető közönségsikerként emlegetett két Batman-opuszához. (Mindörökké Batman, Batman és Robin.) A Hibátlanok egy lerobbant New York-i bérház néhány, margón kívülre sodródott lakójának majdhogynem klausztrofóbiás kamaratörténete. Némi krimibeütéssel előadott komédiaféle, nem igazán mélyen fénylő humorral, olykor giccsgyanúsan érzelgős fordulatokkal, de a kisodródottak iránti egyértelmű együttérzéssel. A film olyan közegbe helyezi a főhősöket, amelyik nálunk még mindig (vagy tán egyre inkább?!) acsargó indulatokat vált ki a konzervatív ítélkezésekbe begörcsölt agyakból. Részben éppen ez, a transzvesztita-homoszexuális közeg - hogy úgy mondjam - emberi lényekre lebontott, hétköznapi realitásokba ágyazott ábrázolása emeli szakmai érdemeinél érdekesebb megvilágításba a Hibátlanokat. Ami miatt azonban ezt a filmet az átlagosnál tovább őrzi az emlékezet, az két színész játéka. Az egyik Robert De Niro, aki mindent tud, például itt férfiassága teljében a szélütött kriplit is rajtakaphatatlanul játssza el. Még ép korában a "kerület hőse", életeket mentő biztonsági őr, ugyanakkor ultrakonzervatív pasas, aki a buzi lakótársakat köpködi. Minden értelemben társfőszereplő partnere az eddig pazar karakteralakításaival remeklő Philip Seymour Hoffman (Boogie Nights, A boldogságtól ordítani, Magnólia, Pop, csajok satöbbi) egy homoszexuális transzvesztita szerepében. A sors ironikus húzása, hogy ez a két végletesen ellentétes fickó a nyomorult bérkaszárnya falai között teljesen egymásra van utalva. Páros sziporkázásuk igazi élvezet. Feledtetik, hogy kicsit ragacsos, kicsit vásári a komédiázós nyüzsi körülöttük, egymaguk hitelesítenek mindent és mindenkit ebben a koszlott, rongyoslelkű világban.
