A műfaj: fehér telefonos vígjáték, az alkotók: a 2 Coen, a kupola ördögei. Van itt valami ellentmondás? Nincsen. Nincsen, nincsen. Lehet valahol talán némi érzékcsalódásra alapozott elégedetlenség: jaj, hát a Fargo rendezői ők, hol hagyták a kreativitásukat, ötletességüket, de legfőként a korszerűségüket, hisz hát az a mondott Fargo, az hogy beletrafált a korszellem közepibe.
Ez esetben az szinte másodlagos, hogy az a korszellem mára a Kill Billt ellette. Szóval az a helyzet a kupola ördögeivel (apropó, a hét végén föllépett Pomázon az Angelo Rosso cirkusz, s a porondmester úgy konferálta föl a 3 Rosatót, hogy a kupleráj ördögei, ha akarok, megszökhettem volna Biancával, a műlovarnővel), hogy esténként, ha hazatérnek a napi robotból, na jó, vasárnap, ha átugranak egymáshoz löncsre, így köszönnek: na, mi újság majsztrókám, s ezt komolyan is gondolják. Ezt a "majsztrókámat". (Egy korábbi projektjük bizonyos Majsztroianni bántóan korai halála miatt hiúsult meg.) Ne szépítsük, az úgynevezett mesterségbeli tudás megszállottjai ők, minden filmjük arról szól, hogy nincs az a zsáner, amit mi ne tudnánk elengedett kézzel, bekötött szemmel - azért odáig nem mennék, hogy védőháló nélkül. Ha békebeli gengszterfilm kell (A halál keresztútján), ha pitlákok tarantinós ortályoskodása (Fargo), ha élesre vasalt ötvenes évek (Az ember, aki ott se volt), hívja Coenékat, megbízhatóság, pontosság, szolid árak. Nincs ez most se másként. A megszokott színvonal, ahogy mondani szokták, de én továbbmegyek: a Kegyetlen bánásmód láttán Kabos Gyula és Vittorio Gassmann is megnyalná a tíz ujját.
