Az amerikai független filmkészítés legalább annyi kudarccal, mint sikertörténettel van tele: a Sundance Filmfesztivál és Toronto favoritjai ha nem találnak erőskezű nemzetközi forgalmazóra, gyorsan elkallódnak a filmrengetegben.
Az Isten hozott Rileyéknál a szerencsésebbek közé tartozik, igaz, volt két aduásza: az egyik Kristen Stewart, a másik a rendezői székben ülő Jake Scott, Ridley Scott fia.
Scott korábban videóklipeket és tévésorozatokat rendezett, legismertebb munkái közé tartozik az R.E.M. Everybody Hurts-e, de dolgozott a U2-val, Radioheaddel, Tori Amosszal és a Cranberries-zel is. Bő egy évtizede már készített játékfilmet, de a modern zenékkel nyakon öntött Doktor zsiványok kosztümös kalandja nem zavart sok vizet. Legújabb munkája jelentős műfajváltás, ami a könnyed témát a függetlenek közkedvelt drámai motívumaira, az összefonódó és egymás lelki sérüléseit gyógyító emberi sorsokra cseréli.
Doug (James Gandolfini) és Lois (Melissa Leo) házassága lányuk elvesztése óta romokban. A férfi New Orleans-i útja során megismerkedik a 16 éves Malloryval (Kristen Stewart). Furcsa páros alkotnak: a koravén sztriptíztáncos összeköltözik az iránta csupán atyai érzéseket tápláló Douggal, a férfinek pedig nem akaródzik hazatérni a feleségéhez. A saját háza börtönében élő Lois útra kel, hogy megkeresse őt.
Az Isten hozott Rileyéknál akár egy remek Alexander Payne-film lehetne, de az ifjabb Scott csínján bánva a fanyar humorral más irányba tereli az eseményeket. Bár a történet számtalan aspektusában hordozza a giccs lehetőségét, Scott ügyes arányérzékről tesz tanúbizonyságot, ráadásul színészeivel is jól bánik.
James Gandolfininek már a puszta megjelenése elég – nagy kár, hogy a színészt nem foglalkoztatják gyakrabban – és mind Melissa Leóval, mind az első Alkonyat-film forgatása után a szerepbe belehuppanó Kristen Stewarttal jól működnek együtt.
Hogy a Isten hozott Rileyéknállal végül nem találkozhattunk a különféle díjátadókon, annak egyszerű oka van: hiába tanulta el neves rokonaitól a filmkészítést Scott, munkájából hiányzik az egyéniség. Előremutatás helyett inkább a korábbi Sundance-sikerek árnyékában kullog, azok ötleteit átemelve saját alkotásába. Ha arra vagyunk kíváncsiak, milyen egy nagy nevekkel megtámogatott amerikai függetlenfilm, akkor az Isten hozott Rileyéknál mintapélda lehetne, és valóban kellemes, de cseppet sem maradandó néznivaló.
