Ritka esemény, hogy egy film magyar címe jobb legyen az eredetinél - de ez a mostani ilyen. Mert a "Katalin Varga" ízig-vérig ballada, hangulata, története, felépítése miatt. És - jó értelemben vett - költőisége miatt is.
Az isten háta mögötti falvak kegyetlen, patriarchális világa: ez Varga Katalin otthona, valahol a Kárpátokban. Ezen a helyen a gyilkos megaláztatás csak igazságtalanságot s újabb megaláztatást szül - így mikor kitudódik, hogy Katalint megerőszakolták, és tíz éves fia is e kényszerben fogant, talán senki nem vár együttérzést vagy sajnálatot. "Az egész falu egy ribanc, egy kurva férjének fog tartani!" - üvölt a férj a pofon után, azelőtt, hogy száműzné feleségét és szeretett, "nevelt" fiát a faluból.
Peter Strickland első nagyjátékfilmjében ez után már nincsenek hangos szavak, se könnyek - Varga Katalin kemény asszony, "túléli a poklot is", ahogy később az arcába vágják. Csak fogja fiát, és elindul felkutatni az erőszaktevőt és segítőjét, hogy így vagy úgy, de bosszút álljon. Lesújtó kővel, a szembesítés erejével vagy akár a gyűlölt büntetlenség meghosszabbításával.
Egy ilyen klasszikus balladai helyzetet filmre vinni mind a hiteltelenség, mind az eltúlzott és így "fordítva elsülő" művésziesség nélkül meglehetősen nehéz feladat, főként egy rutintalan első filmes rendezőnek. Úgy tűnhet, Peter Strickland lelkesedése lehetett a kulcs ahhoz, hogy a rendező mégis sikerrel járt - hiszen családi örökségét erre áldozva, régi álmát megvalósítva, tanári munkája mellett, később helyett készítette el filmjét. A Varga Katalin balladája esetében mégsem egyszerűen ennyiről van szó: ez nem egy, az érezhető lelkesedés miatt elfogadható film, amelynek így a hibáit is jobb szemmel nézzük. Ez egy első filmestől és öreg rókától egyaránt, minden körülmény ismerete nélkül is jó film.
A dialógusok, a szövegkönyv - az angol rendező és a magyar és román színészek nyelvi ellentétei ellenére is - élnek, hitelesek, természetesnek, a környezetbe illőnek tűnnek és nem utolsó sorban szépek; azzá teszik nem csak a fordulatai, egyes szavai, de a színészek ösztönös vagy tanult tájszólása, hangsúlyozása is. A forgatókönyv - tűnjön bármily nehéznek ez egy balladáról szólván - kerüli a kiszámíthatóságot, a sablonosságot, mind a történet kimenetelét és így a bosszú mikéntjét és hatását, mind az egyes reakciókat, mind pedig a karaktereket illetően (még a legeltúlzottabbnak tűnő rendőr motivációi is világosak lesznek végül).
A színészek pedig - hiába első filmes egy részük - soha nem tűnnek amatőrnek: a címszereplő Péter Hilda nyugodt, sokszor változatlan, de mégis érzelmekkel teli arca, vagy az erőszakoló Antal (Pálffy Tibor) és felesége (Kántor Melinda) hasonlóképp csak apró gesztusokból építkező játéka remekül illenek az egész film nem szavakban rejlő különlegességéhez. Némaságról ugyanakkor szó sincs: a madárhangok, a gólyák kelepelése, a növények vagy a szél hangjai, a népdalok az asszonyok vagy a gyerek előadásában szép, mind a költőiséget, mind a profizmust alátámasztó aláfestései a balladának. A Berlinálén épp a hangmérnöki teljesítmény miatt nyert Ezüst Medvét - Budapesten nem indul a Szemle versenyprogramjában, így nem tudjuk meg, milyen kategóriákban díjaznák. De néhány javaslatunk azért lenne.
