Ha egyvalamit megváltoztathatnál a pasidon, mi lenne az? És ha kettőt? Hármat? - tegezi le közvetlenül a nézőt a Pesti Színház honlapján az ismertető. Majd a csajok fogyasztói célcsoportjáról az irodalomra vált: Henry Higginsnek is megbocsátott Eliza Doolittle - már akinek ez mond valamit. Neil LaBute amerikai drámaíró, úgy látszik, mindent tud rólunk, fiatalokról. A fiatalok tehát már nem városszerte kulturáltan szórakoznak, és végképp nem hoznak rezgést a külvárosból a belvárosba. Helyette a Pesti Színházba mennek, hogy megnézzék A modell című darabot. A cselekmény valóban egy Pygmalion-parafrázis: Evelyn, a szép és lázadó művészettörténész-hallgató belebotlik a reménytelenül bölcsész Adambe, aki persze kövér, szemüveges, csúnya, ahogy az egy bölcsésznél a cseppet sem sztereotip vélekedés szerint elvárható. A lány hatására Adam - milyen ismerős név! - átalakul: konditerembe jár, egyre jobban öltözködik, a végén már manöken is lehetne; először őszinte, majd magabiztos, végül hazug lesz. Antihősünk egyre irigyeltebbé válik, miközben az átlag felé tendál. Kevés - in concreto: kettő - barátját elhagyja, legjobb - és egyetlen - barátjának elcsábítja a menyasszonyát. Van itt minden: veszedelmes viszonyocskák, felnövéstörténet, satöbbi. Aztán a végén kiderül, hogy Adam nem férfiként volt fontos, hanem műalkotásként. Evelyn doktorijának tárgya ugyanis az átalakuló ember. A formálható anyag, a művészet tárgya és remeke. Végül is hol a határ? A színházi előadásban is az időbe vetett színészt csodáljuk, az író is csak maga bír versének hőse lenni. Ám Evelynnek más a hőse. A lány nem Goethe - róla úgyis a középfokú német C ugrik be a Cosmo olvasóinak -, az ő művészetének nem a saját élete a legfőbb alkotása, hanem másvalakié. Ez a konfliktus meghatározhatná a darabot, de ez már túl sok lenne a bestsellernek.
Pedig mindenki megváltozik. Adam barátjából, a macsó Philből esendő ember lesz, lassan ő öltözik bölcsésznek. Barátnője, Jenny félénk lányból hárpiává változik, és visszamondja az esküvőt. Evelyn, az anarchista festőművész pedig a művészetipar felé kacsingató üzletasszony lesz. A DLA-előadás kiskosztümje nem az egyetemi formaságok, hanem az élet szabályszerűségeinek elfogadását jelzi: előre, mindegy mi - vagy ki - az ára.
Füzér Anni díszlete és Jánoskúti Márta jelmezei jól adják vissza ezt a közeget: a tér üres, itt a színes mellény teszi a művészt.
Nem repked itt az új dráma sirálya, de még Reza Művészetéről sincsen szó: ez a darab könyörtelenül a karrierről szól. S mintha a helyszín is ezt bizonyítaná: a négy egyetemi hallgató nem az Ódry Színpadon, nem valamilyen alternatívnak számító helyen, hanem a belváros közepén játssza el A modellt. Nem lázadnak, csupán tudósítanak.
S bár nem játszanak rosszul, néha vizsgaízű az előadás. A színpadon olykor helyzetgyakorlatnak tűnik, aminek a darabban nagy emberi válságnak kellene lennie.
Lukáts Andor rendezése kihagyja A modellből a moralizálást. Amikor a nagy feltűnést keltő doktori védés után a diplomamunka tárgya, a megszerzett, majd elhagyott szerelmes számon kéri életét, ugyanúgy esztétikai előadást tart a művészet etikai alapjáról, mint néhány órával korábban Evelyn annak hiányáról. Szabadság van-e tehát, vagy morális alap? Ki-ki döntse el maga.
A végén Adam sértetten elmegy - ebben igaza van -, de nem roppan össze, s ez a darab arányérzékét dicséri. Miki egér ma trendibb Algernonnál. Nyilván gyúrni jár.
