Ritka manapság az olyan film, amely még kis mértékben sem vizuális látványorgiájával, vagy egyéb hatásvadász képsorával akarja elkápráztatni közönségét. Ezen ritkaságok közé tartozik a Blue Valentine, mely speciális effektek és akciódús jelenetek helyett csupán történetével és aprólékos gondossággal megteremtett atmoszférájával mér elemi csapást a nézők érzelemvilágára.
A film érdekessége, hogy az effektmentes kivitelezés mellett a sztoriról is elmondhatjuk, hogy nem bővelkedik kalandos, humoros, vagy éppen izgalmakkal dúsított jelenetekben. Sőt éppen hétköznapisága és fájdalmas realitása az, ami miatt szívbemarkoló drámává tud válni a kezdetben kicsit zavarosnak, és kicsit talán vontatottnak is ható történet.
Főhőseink ugyanis egyszerű, hétköznapi emberek: a művészi tehetségét elvesztegető, szobafestőként dolgozó családapa, Dean (Ryan Gosling), az egykor orvosi karrierről álmodozó, ám a sors keze miatt nővérkedéssel beérni kényszerülő anya, Cindy (Michelle Williams), és mindkettejükhöz szorosan ragaszkodó kislányuk, Frankie (Faith Wladyka), akit azonban kénytelenek lepasszolni a nagypapának, míg ők egy reménytelen kísérletet tesznek csődbe jutott házasságuk helyreállítására.
A film két szálon futó történetének köszönhetően egyaránt szemtanúi lehetünk a két főhős örömteli megismerkedésének a múltban, és állandósult marakodásának a jelenben. Emiatt persze még lehetne ez az egész egy nyáltól csöpögő szappanopera is, ám ettől megóv minket a hangulatokat könnyedén testközelbe varázsolni tudó rendező, Derek Cianfrance, valamint a hazánkban méltatlanul nagy ismeretlenségre kárhoztatott főszereplő zsenialitása.
Ryan Gosling ugyanis már most, fiatal kora ellenére is korszakalkotó tálentumnak tekinthető, és ezt a Blue Valentine-ban is bebizonyítja. Szinte hihetetlen, hogy amellett, hogy úgy alakítja jelenkori és múltbeli karakterét, mintha nem is őt látnánk mindkét szerepben, még arra is képes – és ezért fognak engem megkövezni az esetleges rajongók és az értetlenkedők –, hogy két eltérő színészi minőséget produkáljon, a szerepeknek megfelelően.
Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy tudatosan ripacskodik, vagy esetleg elbagatellizálja egyik filmbeli énjét, csupán azt, hogy játéka olyan hatást kelt, mintha teljes lényével azonosulni tudna karaktereivel, és ezáltal már nem is színészkedne. Az ő kiemelkedő alakítása mellett azonban nem szabad elfeledkeznünk színésztársairól, és tulajdonképpen az egész stábról sem, hiszen ebben a filmben mindenki úgy teljesít, mintha egyszerűen képtelen lenne hibázni.
A remek történet a rendező mellett Cami Delavigne és Joey Curtis írói összefogásának köszönhető, az alapvetően hagyományos, ám a kellő pillanatokban a konvencióktól mégis bátran eltérő fényképezés Andrij Parekh keze munkáját dicséri, míg a szimplán tökéletesnek nevezhető, mesterien precíz vágás Jim Helton és Ron Patane szakmai hozzáértéséről tesz tanúbizonyságot. Egy szó mint száz: minden ízében profi filmmel van dolgunk.
A Blue Valentine elemi erővel mutatja be, hogy hogy ne szúrd el az életed. Teszi mindezt olyan pofonegyszerű, hétköznapi cselekmények vázolásával, mint a tinédzserkorúak közötti szexuális viszony, vagy a felhőtlen-felelőtlen mának élés jól ismert momentumai. Az már persze más kérdés, hogy mi lesz mindennek hatása a beérett felnőttkorban...
