Julie Delpy exibicionizmusa elragadó humorral keveredik, így a magamutogatásból rendre őszintén szerethető, ízletes tragikomédia válik. 2 nap Párizsban, egy Francia hétvége a múltban és egy New York-i kaland a jelenben. A rendező három filmje, mint fénnyel írt naplók mesélnek nyíltan az életéről. A tarka, gyakran fura szokásokkal megáldott családról, a tőlük örökölt szélsőséges személyiségről, és a bonyodalmakról, amit ez az őrült, szőke nő úgy tűnik állandóan az életébe vonz.
Újra a New Yorkban élő francia fotóművész, Marion (Julie Delpy) két napját követhetjük nyomon. A Párizsban megismert Jack már a múltté, ugyan nem egészen, hiszen közös gyermekük Lulu az anyával maradt. Jack helyét Mingus (Chris Rock) veszi át. Szintén elvált és (ő)szintén szerelmes, de Marion pár napra idelátogató családja az ő idegeit és érzéseit is próbára teszi. A bonyodalom megszólalásig hasonlít az első filmhez, itt is a kulturális szokások eltéréseiből és nyelvi korlátokból adódnak az első félreértések, míg végül a nyugalmi állapot megbomlása, az addig jól működő párkapcsolatot is kikezdi. A végső megoldás most is a mindenek felett álló szerelem lesz.
Marion alighanem a nők mintapéldánya. Egy férfi számára a női gondolkodás egy nyelven sem logikus, de ha mindehhez még francia temperamentum is társul, valószínűleg a megértés gondalata is reménytelenné válik. Az igenek a nemek, a hazugság, néha csak jószándékú füllentésnek számít, az igazság pedig olykor abszurd hazugságnak tűnik. Egy ilyen nő mellett az élet sosem lesz unalmas, és ha lehetőségünk adódott arra, hogy egyszer megragadjuk, életünk legnagyobb hibája lenne, ha csak egy pillanatra is elengednénk. Marion első fotókiállítására készül, ahol még a lelkét is eladja a siker érdekében, és ez nemcsak átvitt értelemben igaz. A megnyitó látszólag kudarcra van ítélve, ám a sors különös fintora, hogy végül minden fénykép elkel. Marion problémái is így oldódnak meg; a látszólagos reménytelenség egy pillanat alatt válik könnyfakasztó happy enddé. A film igazi érdeme pedig, hogy nem a giccsbe fulladó drámától, hanem a megállíthatatlan poénoktól potyognak a könnyek, talán még akkor is, ha nem akarjuk.
Julie Delpy nem változtatott sokat a sémán. A család tagjait ugyanazok a színészek alakítják. Köztük van Jeannot (Albert Delpy) az apa is, aki vélhetőleg nem sokat színészkedik a szó szoros értelmében, és szabadszellemű felfogása a való életben is jellemzi őt. Rose (Alexia Landau) a kissé frusztrált gyerekpszichológus húg és végül Manu (Alexandre Manu) az ex, aki most Rose-zal kavar. Ugyan nem hazai pályán vannak, de franciás öntudattal az első perctől kezdve otthon érzik magukat. Mingus jól megszokott élete kifordul önmagából, de végső soron nem elbizonytalanítja, hanem megerősíti Marion iránt táplált érzéseit.
A filmek személyessége, a bonyodalmak lavinaszerű láncolatai, a szélsőséges karakterek, a féktelen dialógusok és a felvetődő problémák egyértelműen Woody Allen filmjeit idézik meg – az Annie Hallt és a Manhattant. A nem is annyira elnagyolt karikatúrák, a francia és amerikai nemzet elé egyaránt görbetükröt állítanak, és jókedvű öniróniával röhögnek ki mindent, amit az életben fontosnak tartunk, egy valamit kivéve, és ez a szeretet. Julie Delpy ezúttal New Yorkot mutatja meg egy párizsi szemével, miközben még mindig önmagáról mesél.
