Jim Jarmusch, a legeurópaibb amerikai rendező tovább merészkedett azon az úton, amit már évek óta kitaposott magának. Az általa választott minimalista forma már sokfajta tartalmat kapott filmjei során, de végre elérkezett oda, ahová korábban már nagyjából mindenki, aki akár csak hasonló stílusban alkotott, mint ő. Ez az abszurd.
Ha belegondolunk, ennek már tényleg itt volt az ideje. A különböző transzcendentális és multikulturális témákon és történeteken túllépve a mester már a Hervadó virágok esetében is próbálkozott kiüresedett hősén keresztül egyfajta kafkai mini-univerzumot létrehozni, de a törekvés a mostani alkotásával vált teljessé. Az irányítás határai végtelenül töredékes, de így válik egészen letisztulttá.
Az egész filmet egy sor bűnügyi műfaj teljesen akciómentes megidézése szervezi. A főhős zavaros megbízásától az ismeretlen küldetés végpontjáig eljutunk a kémfilmtől kezdve a krimin keresztül egészen a thrillerig, míg a cselekmény során alig történik említésre méltó esemény. Az Ügynök elindul, hogy elvégezze a Megbízói által rábízott Küldetést, amihez a szükséges ismereteket különböző Informátoroktól szerzi be. Itt senkinek sincs neve, mindenki a nagybetűs típusszereplő az éppen adott műfaj konvencióinak megfelelően. Mindenki rébuszokban beszél, a jelszavak és körmönfont idézetek tömkelegében az információ annyira titkos, hogy lassan a néző is rájön: itt a jelölő mögött nincs, nem lehet jelölt.
Ezzel eljutottunk ahhoz az elemhez, ami a legtöbb Jarmusch-filmre jellemző. Ahogy az Egy éjszaka a földön, a Kávé és cigaretta és a Hervadó virágok szerkezete, úgy jelen alkotás is egy kombinációs narratíván keresztül a párbeszédekre, pontosabban a találkozó felek kommunikáció-képtelenségére épül. Amíg ez a meg nem értettség az Egy éjszaka a földönben az eltérő kultúrákból fakad, a Hervadó virágokban egy generációs válság kifejeződése, a Kávé és cigarettában pedig ?az az üzenet, hogy nincs üzenet? alkotói problematikára reflektál, addig Az irányítás határai esetében a burkolt, többszörösen rejtjelezett információ értéktelenségére hívja fel a figyelmet. Az indirekt beszédmód, a macskakörmök közé szorított kétértelmű szövegek a nagy titokgyártás közepette elveszítik teljes tartalmukat. Jöjjön hát a minimalizmus: az Ügynök és az Informátorok közti titkosírásos üzenetek piros-zöld gyufásdobozokban váltogatják egymást, mint a jelzőlámpák fényei ? irányítunk, áthaladhat, tessék megállni.
Ehhez a minimalizmushoz sokat tesz hozzá Isaac de Bankolé visszafogott, tudatosan semmitmondó játéka. Végig vele megyünk a filmben, az ő kimért modora ütközik minden találkozás során az ügyesen felskiccelt mellékszereplők karaktereivel, legyen az akár a femme fatale-t alakító Tilda Swinton, a mexikói gringó bőrébe bújt Gael García Bernal vagy a szelíd tekintetű főgonosz, Bill Murray.
Visszatérve a műfajiságra, a finálé ennek a lecsupaszított, konvenciósértő beszédmódnak a csúcsa: főhősünk egy kietlen sivatagban talál rá a célpontra, ami egy egészen kicsike bázis, fehér falakkal. A főgonoszról sosem derül ki, mit követett el, és Jarmusch annak a nem kis jelentőségű történetelemnek a taglalásáról is lemond, hogy a főhős hogyan jutott be egyáltalán a titkos központba. Nem csoda, hogy a rendező sok év után ismét Európában forgatott, a tiszta műfajiság ellen dolgozó mesterek hazájában.
A dedramatizálás a képekben is érződik: a hosszan kitartott totálok és közelik adagolják azt a feszültséget, ami épp abból adódik, hogy nem történik semmi. A hosszú beállítások és a diszkréten háttérbe húzódó aláfestő zene komótosan követik hősünket, ahogy egyik városból a másikba költözik, hogy a találkozhasson a következő Informátorral.
Emellett Jarmusch a nagy összeesküvés-elméletek és a teljes társadalmi ellenőrzöttség rémképére is reflektál. A film során felbukkanó mindent látó helikopterről sosem derül ki, mi célt szolgál, ahogy az ellenséges bázis rendeltetését is jótékony balladai homály fedi. Így az értékek is relativizálódnak: főszereplőnkről nem tudjuk meg, hogy a világ megmentésért fáradozó újabb James Bond vagy csak egy közönséges terrorista. Ahogy az sem fog kiderülni, hogy kik figyelnek minket, ha figyelnek egyáltalán. A határok, az irányítás határai elmosódtak.
A modern világ annyira felgyorsult, hogy elkezdett lelassulni. Mindenki figyel és ezt úgy akarjuk egymás tudtára adni, hogy a másik nem ért belőle semmit. Abszurd. Jim Jarmusch megérkezett.
