Az ilyen filmek nem szoktak díjesőben fürdeni. Közönségfilm lesz, az tuti, noha nem elég közönséges. Művészfilmnek nem elég elvont és lila. Kriminek nem elég rendőrös. Szerelmi történetnek nem elég negédes. Akciófilmnek nem elég véres. Paródiának nem elég harsány. Hogy milyen film hát Gigor Attila "A nyomozó"-ja? Jó.
Gigor Attila írta a forgatókönyvet, ő rendezte a filmet. Tegnap még sokallottam ezt a párosítást, ezúttal azt mondom: remekül dolgoztak együtt. A holmi 110 perc hosszú. Tegnap nyafogtam, hogy nem lehet ennyit kibírni. Ezúttal egyszer sem néztem az órámra. Panaszkodtam, hogy elvesztették az ollót a filmrendezők. Gigor megtalálta. Ott vág, ahol kell, egyetlen jelenet sem túl hosszú, egyetlen ötleten sem időzik el túl sokat, nem préseli az utolsó cseppig, sőt azon is túl. A story egy percre sem engedi el a nézőt, csavar csavar után, és nemcsak a történeten teker, ahogy az egy krimihez - vagy mihez - illik, hanem a főhős jellemén is. Főhős? A kuka, érzéketlen, kapcsolatok nélküli boncmester lenne az? Ő. És micsoda főhős. Megírva is, eljátszva is (Anger Zsolt) remekül van. Szenvtelennek, értetlennek és érthetetlennek látjuk az elején, aztán emberré válik a szemünk előtt. Ki nem találnák, mitől: bérgyilkossá válik. Aztán nyomába ered a saját gyilkosságának, és jönnek a jobbnál jobb ötletek és alakítások, helyszínek, gegek.
Nem mesélem el a történetet, igazi poéngyilkosság volna. Lassan eszmélünk, milyen műfajú filmet is látunk. Először meghökkenünk a fura hősön, a bonctermi helyszínen, a nem szokványos szerelmi szálon, aztán egyszer csak el merünk mosolyodni, később bátortalanul felkacagunk, hogy a film közepén spontán tapssal üdvözöljünk egy szellemes poént, és a második óra vége felé már gátlástalanul röhögjünk. Még időben elkapjuk a leesni készülő tantuszt: hisz nem is kell komolyan venni az egészet. Krimiparódia, de annak sem eltúlzott, és közben kriminek is nagyon rendes. Hol reális, hol abszurd. Amikor meghatódnánk, gyorsan átcsap a groteszkbe. Amikor megrettennénk, hogy valami melodramatikus anya-fiú, haldoklásos-kórházas mozit látunk, bedob egy komikus elemet, egy rák-szereplőt (Haumann Péter remek hangján). Amikor elégedetten hátradőlünk: értem már, miről is van szó, orrunkra pöcköl, bevet még néhány fricskát.
Élvezzük a nyomozást, de annak karikírozását is. Minden földobott cserepecskét összesimít hol krimis, hol szürreális puzzle-ba, és egyet sem hagy ki, legyen az egy epizód, mondat, tárgy, jellem vagy smink. Brillírozik és lubickol a műfajok váltogatásában. Láthatóan a színészek is ezt teszik. Anger Zsolt egyszerűen pompás. Emlékezetes, valóban nehezen feledhető karaktert formál mértéktartó eszközökkel, ám tökéletesen hitelesen. Olyat, akit a végére még meg is kedvelünk. Ráébredünk, hogy tulajdonképpen szeretjük a kuka, kopasz kórboncnokokat, akik apró gyilkosságra is vállalkoznak. És szeretjük Rezes Judit esetlen, melegszívű, kedves, emberi pincérlányát, Kerekes Éva ál-ártatlan óvónőjét, Tóth Ildikó rendes-csalfa feleségét. Ő, mint mindig, most is elképesztő természetességgel játszik, nem is játszik, tóthildikózik. Jó minden szereplő, akiket felsorolni sem tudok, annyian vannak, ám minden és mindenki a helyén van. És jók ezek a helyek is, a megunhatatlan kopott pesti gangok és koszlott kifőzdék, a hideg bonctermek és szabvány irodák. Semmi nem túl sok, minden és mindenki éppen elég. Mértéktartó a film a maga egész műfaj-kavalkádjában. És ez nem kevés manapság.
A kérdésre, hogy miért ilyen történetet vitt filmre, Gigor Attila azt felelte: azt akartam, hogy jó sok hulla legyen. Sikerült. Mellesleg összehozott egy jó mozit is.
