A játék önmagáért való dolog. Nem az alkotás, vagy a mentális szintugrás motivál minket, ha igazán játszunk, hanem pusztán maga a játék. Hogy azt képzelem, mintha, a szerint cselekszem, s annak rendelem alá valós énemet is. De vajon megmutatható-e ez a bűvölet a színház közbeiktatásával? És egyáltalán, van-e az a pénz, amiért én, mint néző vizsgálhatom az embert legintimebb állapotában, a játékban?
Ez a kérdésfelvetés előrehozott végjáték (Utolsó pár előre fuss!). A startmező valahol ott van, hogy Kárpáti Péter (piros) megírja a Nick Carter, avagy végső leszámolás Dr. Quartzcal című drámáját. Az író mellé pedig jól bevált bábuk állnak: A rendező Novák Eszter (kék). A színészek Tóth Ildikó (fehér), Széles László (sárga) és Magyar Attila (zöld). Kezdődhet a játék.
A kimondatlan színházi játékszabály valahogy úgy szól, hogy aki ismeri a Nick Carter köteteket - melyek a kitalált nyomozófenomén és Dr Quartz, az ádáz gonosztevő történeteit tartalmazzák -, az máris játszik. Aki nem, magára vessen. Próbálkozni azért lehet, a kör elején kiosztott színlap (ha van) egyben sztárdetektív-rajongói gyorstalpaló is. Így szerencsés esetben senki nem ül be teljes tudatlansággal.
Khell Zsolt játéktere felturbózott tornaterem, minden megvan benne, ami kellhet a kalandhoz. Egy szintetizátor például, Széles László skálázik rajta, amíg elhelyezkedünk székeinken, meg utána is. Kinek is játszik? Úgy tűnik, egyelőre magának. Aztán beindul az "játék-zene", amire Széles mikrofonba búgja a hollywood-i szereplőlistát. Kautzky Armand és Dezsőfy Rajz Katalin helyett azonban most az előadás alkotóinak nevei, álnevei csempésződnek be. A geg nagy, de némileg következetlen.
Ekkor beakciózik a térbe Magyar Attila, kiderül, ő Nick Carter személyesen. Innentől komoly a játék. A Quartz és Cartel közti szótusában a szöveg szép lassan argónyelvet épít, ahogy a színészek kijátsszák a szájukon. Szójáték (Jarry Übüje jut eszembe). Meghatározhatatlan sebességgel pereg a történet, nem sejthető, hol a cél, és mi van ott. Csak megy a játék, mikrofon-burleszk, nézők között a bújócska. Szóval, kinek is játszunk?
Stipi-stopi, nekem, én vettem jegyet, nekem szól a színpadon tobzódó színészi brillír. Vagy. A játszókkal egy üres tornateremben történik meg a csoda, én csak kukkolok a kulcslyukon, figyelem, mikor fordulnak ki magukból a dolgok. Sehogy sincs ez eldöntve. A kibalanszírozott színházi libikóka nem billen semerre. Lebeg.
Mert persze, értem én (másodjára legalábbis), hogy ott bent, az óriászsámoly gyomrában valami játékon kívüli zajlik, civilbe hajló, gyermeki fütyimutogatás. Csakhogy ez színház, ahol a titkot nem szabad eltitkolni, mert akkor kimaradok a játékból, s el is megy az egésztől a kedvem. Csak azt látom, hogy a dobozból kijönnek a kölkök, megy tovább a játék, a pironkodó lány megrázza magát, és újra Dr Quartz bájos segítőjévé, Zanónivá lényegül. Ez már viszont cirkusz. A porondon a nyelv, az arc, a test, a humor produkálja magát, már nem a szemem láttára megszülető bűvöletet lesem, a színház bezavart. Így a darabban megírt, zsámoly-valóságra is kiható játékszabály-módosítások színészi feladattá csökevényesednek, eljátszani, hogy utálom Zanónit, miközben megőrülök a nőért. S ráadásul mindezt kortalanul. Mert hát kik ezek az infantilis figurák? Szakállas-cicis gyerkőcök a kicsöngetés után? Meg nem értett hobbiszínészek? Leginkább Tóth Ildikó, Magyar Attila és Széles László. Nekik van szükségük a pihenésre a szünetben, ezért van szünet, mely brutálisan kettétöri a játékot.
A második félidő hatásosabb, ki-kibukkannak a dráma kapaszkodói. Hogy miért ír meg valaki egy ilyet. Egyre élesebb a feszültség játék és történés között, egyre többször futnak túl a megkezdett gesztusok, hogy aztán pislogva visszameneküljenek az ismeretlen zónából, vissza az életbe, vissza a játékba. Ház. A viszonyok azonban végleg összekeverednek, és a mindeddig jól működő szerepek kényelmetlen, szűk jelmezekké válnak. Ez már nem játék, game over. A lány durcásan távozik a tornateremből. Quartz-ból és Carter-ből pedig nem marad más, csak két magára hagyott kisgyerek, akik sejthetőleg utoljára voltak a felturbózott tornateremben.
Villany leó, én meg próbálok örülni, hogy így a végére megvilágosodtam.
