A régi idők mozijában tiszteletre méltó módon pimaszkodtak tanáraikkal az ebadta tanítványok: általában rajzszögbe ültették őket vagy szamárfület mutattak nekik a hátuk mögött. Később eldurvult az élet, s szolid bosszantgatásokat gyilkos háborúskodás váltotta fel. Pedagógusnak lenni ma már gyakran veszélyes hivatás. A gyerekek nemcsak visszabeszélnek, hanem - tisztelet a kivételnek - devianciában sem ismernek mértéket. A szituáció: a magányos nevelő harca az elfajzott közösséggel hálás téma a filmesek számára, hiszen megzenésíthető komoly és vidám változatban egyaránt.
Richard Clark, az Osztály, vigyázz! című amerikai újdonság főszereplője efféle örömtanár: Don Quijotéba oltott Makarenko, mesterségének professzora, a "nincs rossz gyerek"-elmélet hirdetője, lelkes keresztes lovag a sötét gimnáziumi csatatéren. Az illető úriember kényelmes főiskolai állását adja fel, hogy helyette egy elképesztően fegyelmezetlen és pofátlanul tiszteletlen csürhe tagjait bűvölhesse. A tanórákon alvilági a légkör, a "nebulók" - fiúk, lányok, fehérek, feketék vegyesen, még a leszármazottak sem hiányoznak - Dante poklába is elmehetnének statisztának. A jövevény türelme és bátorsága mégis meghozza a kívánt eredményt, a mintapedagógus keze alatt mindenki kikupálódik.
David Zucker forgatókönyvíró nyilatkozatában elkottyintotta: "a filmet korunk újság- és tévéfőcímeiből ollózták össze, aztán az egészet tovább szabdalták kis darabokra". Kajánul hozzátehetjük: még bátrabban kellett volna használni az ollót, de ha már a stábnak nem volt szíve radikálisabb művelethez, miért nem léptek közbe a megrendelők, a Tristar potentátjai? Azzal nincs semmi baj, hogy innen-onnan csentek el ötleteket, a filmszakmában és főleg Hollywoodban rettentően sokan lopnak (zárójelben: gyakran jól), de hát erre a sületlenségre az első kockától az utolsóig a vészes fantáziaszegénység és az alpári ízléstelenség jellemző. Az alpári kiszólásokat, erőltetett "csattanókat" nehéz elviselni fejfájás nélkül, ember legyen a talpán, aki nevetni képes a produktum összetákolóinak infantilis elmeszüleményein.
Az átkosban működött egy sokat szidott testület, a filmátvételi bizottság. Kimúlása előtt olyan tökélyre emelkedett az ügyviteli mechanizmusa, hogy akár röpke félóra alatt is kimondott elutasító határozatokat - legalábbis az Osztály, vigyázz!-hoz hasonló fárasztó agyrémek esetében. Holtbiztosan leállították volna ennek a bárgyúságnak a vetítését. Felteszek egy költői kérdést: mostanában nincsenek (másfajta) elvek a bemutatásban? Minden ökörség átcsúszik a szűrőn? Netán az amerikaiak erőltették ránk testvéri szeretettel a selejtet, ami - ezt azért ne hallgassuk el - állítólag szépen hozott a tengerentúl a konyhára? Akár így, akár úgy áll a helyzet, röhögés helyett szomorkodjunk. Rosszul kezdődött 1997.
