Oké, nem olyan kriminális ez a lottólenyúlásos dolog - annál is inkább, mert a Lottózsonglőrök című ír film nem krimi (és hiába kapta a magyar keresztségben ezt a hagymázos nevet, nem is egy vándorcirkuszos dinasztia tündöklésének és bukásának mexikói folyékonyszappan-változata), hanem vígjáték - a lenyúlás tehát furmányos lehet legfeljebb, de erkölcsileg aggályos semmiképp. Főleg, ha egy film az Alul semmi farvizén kíván haladni - azaz nem Benny Hillt, hanem szociálisan hitelesített élethelyzeteket turbósít fel gegszeletekkel. (Értsd: igazi melósok poénkodnak keserédesen.) A lottózsonglőrök nagy dobása az, hogy történetét egy isten és internet háta mögötti kis falu öregjei közé helyezi, és így még az instant humor is komikusabban hat. A történet kapreál-plebejus és szívet melengető - bár Máriássy Félix valószínűleg nem így rendezte volna meg 1965-ben, és nem is egy Kusturica, de utána azzal az illúzióval botorkálunk ki a ködbe, hogy azért még nem teljesen halott ez az Ejrópa.
