zene: Ludovico Einaudi és különféle előadók
kiadás éve: 2011
kiadó: TF1 Musique
játékidő: 56:59

2012-ben nem sok filmet láttam a hazai bemutatókból, az "Életrevalók"-at viszont annyiszor ismételtem január óta, hogy az általános moziba járásom éves kvótáját simán teljesítettem. Nem szükséges bizonygatni, hogy valóban kimagasló produkcióról van szó, elég annyi, hogy egy-két héttel a bemutató után rendszerint több mint félházas vetítéseken ültem; ez igen ritka egy francia (elsősorban) dráma esetében, amelynek túlzott reklámozására sem emlékszem igazán. Azóta kiderült az is, hogy az "Amélie csodálatos élete" után ez a film minden idők második legsikeresebb francia darabja, és a legjobb külföldi film kategóriájában indul a 85. Oscar-díj-kiosztón. A környezetemben akinek tehettem, már felhívtam a figyelmét rá, a visszajelzések pedig nem szűkölködtek az elismerő jelzőkben - ilyen egyhangú egyetértést egy alkotással kapcsolatban szinte soha nem tapasztaltam még.

Egy olyan drámáról beszélünk, ahol a könnyek zöme éppen az ellenkező hangulatú jelenetek révén születik, a két főhős saját személyes tragédiája azonban túl erős ahhoz, hogy az "Életrevalók"-at szimpla vígjátékként lehetne aposztrofálni. Megtörtént eseményt dolgoz fel, és ez kivételesen nem manipulatív nézőcsalogató szlogen. A nyaktól lefelé megbénult francia milliomos, valamint az eredetileg algér, az adaptációban szenegáli nem hivatásos ápoló barátsága a mai napig tart; Philippe Pozzo Di Borgo és Abdel Sellou a film végén is feltűnnek, mint ahogy szinte az összes díszvetítésen részt vettek, ennek szellemében pedig különösen felemelő nézni a jeleneteket.

Az alaptörténet nem mindennapi, de egyszerű: az előkelő környezetben élő, dúsgazdag Philippe (Francois Cluzet alakításában) ápolót keres maga mellé, lévén egy rosszul sikerült ejtőernyős ugrás következtében a fején kívül más testrészét mozgatni nem tudja. Driss (Omar Sy) eleinte pusztán azért vesz részt a munkainterjún, hogy a segélyhez szükséges három próbálkozását igazolni tudja, ám közvetlen és talpraesett stílusa, valamint a Philippe felé általánosan felerősödő együttérzés totális hiánya egyik pillanatról a másikra alkalmazottá avanzsálja a piti szabálysértésekből tengődő külvárosi csibészt. A kezdeti nehézségek után, elég szélsőséges helyzeteken átevickélve, hamar egyértelművé válik, hogy szükségük van egymásra, és mindketten pont azt tudják a másiknak nyújtani, ami az életükből addig hiányzott: biztos, jól fizető állás és Maserati kontra két erős kéz és a füves cigi. Driss józan és egyszerű gondolkodása csakhamar felrázza a Philippe-et körülvevő beszáradt arisztokrata közeget, miközben a megnyugtató anyagi háttér és tisztaság apránként az ő életét is elkezdi kitakarítani.

A film tulajdonképpen semmi olyan dramaturgiai elemet nem tartalmaz, amit egyébként egy ilyen kapcsolat esetén ne képzelnénk el előre. Külvárosi bandázás, rossz útra tévedő öcskös, éjjel-nappal dolgozó anya, betondzsungel és egy ellopott Fabergé-tojás áll szemben a tizenakárhány szobás belvárosi luxuslakással, a méregdrága kezelési költségekkel, a 30000 eurós kortárs festménnyel és a saját kamarakoncerttel a születésnapi zsúron. Mégis: az opera mellé felkerül az Earth, Wind & Fire is a lejátszólistára, a kimért és pedáns gyereknevelésbe beleng egy atyai pofon lehetősége, a kibogozhatatlan soroktól hemzsegő romantikus leveleket felváltják a véget nem érő telefonbeszélgetések, egy fülmasszírozás ide, egy csokis szuflé oda, egyoldalú hógolyózás, felturbózott kerekesszék, saját fürdőkád, siklóernyő - röviden összefoglalva minden olyan apróság, ami akármilyen körülménytől függetlenül az Életet jelenti magát. Hogy ez így leírva mennyire klisészerű, azt magam sem kérdőjelezem meg, az "Életrevalók" viszont pont attól zseniális film, hogy mindezeket varázslatos tisztasággal és átélhetőséggel adja vissza, köszönhetően a színészek briliáns játékának, az egészséges, nem erőltetett humornak, a Párizst kívül és belül bemutató képsoroknak (furcsa, de nem emlékszem rá, hogy az örök Eiffel-torony akár csak egy pillanatra is felbukkanna), valamint a jó érzékkel összeválogatott zenéknek, ahol az a különös helyzet állt elő, hogy még Nina Simone agyonhasznált "Feeling Good"-ja is úgy csendül fel, hogy nem kelt semmiféle ellenérzést.

A film zenéjét tartalmazó lemez egyelőre csak francia kiadásban jelent meg (amely egy esetleges Oscar-díj után talán szélesebb terjesztést is megérhet), a trackeket pedig három főbb csoportra lehet osztani. A zongorán alapuló score, a betétdalok (beleértve Vivaldi művét, és a tulajdonképpen kívülálló Vib Gyor-számot), valamint pár kiragadott párbeszéd pontosan olyan egységes összképet alkotnak, akárcsak maga a film. Az egyik pillanatban a kilátástalanság, a másikban a felszabadult öröm, a harmadikban pedig azok a francia nyelvű dialógok, melyek a film ismerete nélkül vélhetően nem sokat érnek, fordított esetben viszont simán végig lehet őket röhögni (gondoljunk csak az éneklő fára például). Az efféle vegyes válogatás csak ritkán tud meghatározó zenei élménnyé válni, és erős a meggyőződésem, hogy a film iránti elkötelezett rajongásom emeli még rangosabb piedesztálra az amúgy vitathatatlan slágereknek számító, mégis kismilliószor hallott "September"-t, a "Boogie Wonderland"-et vagy a "The Ghetto"-t.

Az olasz származású Ludovico Einaudinak köszönhetjük az "Életrevalók" drámai vonalát, zongorán előadott szerzeményei közül viszont egyik sem kifejezetten ehhez a történethez íródott. A "Writing Poems" felcsendült a 2002-es "Doktor Zsivágó"-hoz írt score-jában, a "L'Origine Nascosta" egy tétel a 2007-ben megjelent "Divenire" címre hallgató önálló albumáról, míg a "Cache-cache"-t a 2004-es "Sotte Falso nome" című filmhez írta. A nem célirányos komponálás ebben az esetben talán azért is megbocsájtható, mert egyrészt viszonylag egyszerű zenei elemekből építkező zongorás darabokról beszélünk, amelyek elsősorban a melankolikus megszólalás és az elegáns előadásmód révén válnak hatásossá, másrészt pedig önmagukban talán sosem hallottunk volna ezeket a műveket, köszönhetően a teljesen ismeretlen produkcióknak, melyekhez íródtak.

Az ötből két kompozíció viszont garantáltan megmarad az utókornak. A sodró lendületű, varázslatos "Fly" (szintén a "Divenire"-ről) egyszerre kiváló aláfestése a film elején látható száguldásnak, illetve Driss egy külvárosi éjszakája bemutatásának. Az igazi csoda viszont az "Una Mattina" szűk hét perce: a letisztult harmóniákból álló mű olyan tökéletes lezárása a filmnek, hogy számtalan újranézést/újrahallgatást követően is nagyon komolyan össze bírja szorítani a gyomrot és a torkot. Einaudi szerzeménye (az azonos című, 2004-es szerzői lemezéről) pont az általa kiváltott hatás és a filmbeli szerepe miatt válik a műfaj egyik klasszikusává, amely dallamsor legalább olyan szoros kapcsolatban áll a látottakkal, mint Driss és Philippe. Több kiszámítható téma követi egymást, ám amiatt, hogy nincsenek túlbonyolított motívumok, passzol ebbe a slágerszerű közegbe. Az egész zenei koncepcióval kapcsolatban az a meglátásom, hogy az ismerős és hétköznapi zenei elemeket próbálta összegyűjteni, amennyire a film is "csupán" annyit kíván üzenni, hogy dacolva bármilyen hétköznapi nehézséggel, meg kell próbálni tartalmas és boldog életet élni. E tekintetben pedig hibátlan végeredmény született.

Az, hogy a végső értékelésem nem éri el a maximumot, több szőrösszívű aprósággal magyarázható csak. Függetlenül attól, hogy Einaudi korábban már valamilyen formában felhasznált kompozíciói felejthetetlen pillanatokat okoznak az "Életrevalók" jeleneteinek, az igazi varázslat mégiscsak az lett volna, ha mindezt vadonatúj motívumokkal éri el. Hasonló a helyzet a betétdalokkal: filmbeli szerepük tökéletessége felől nincs kétség, a hatból viszont hármat napi szinten viszonthallhatunk, egynek pedig konkrétan nincs is köze a mozihoz (mellesleg nekem zeneileg is kilóg a sorból a Vib Gyor indie rock stílusa). A saját kis savanykodásom még a Vivaldi-tételhez kapcsolható, ez a komolyzenei mű ugyanis nagyon távol áll a kedvenceimtől, és nem is lenne bajom, ha nem kellene végighallgatnom az "Una Mattina" előtt. Ezek azonban tényleg olcsó kukacoskodások csupán; az "Életrevalók" zenéje pont olyan tökéletes, mint amihez összeállították, annyi különbséggel, hogy a gyakrabban szeretem újranézni egyben az egészet, mint külön betenni az albumot a lejátszóba. Ezért került csak egy hajszállal a tízpontos alkotás mögé.