Egy lány a főhős, aki húsklopfolóval megöli a szeretőjét, majd megeszi, aztán találkozik a filmrendezővel, aki mint fototerapeuta, a lánnyal kigyógyíttatja magát a nem is tudni miből. Jól hangzik, lehetne horror vagy mágikus belső utazás, de Szirtes András nagyjátékfilmje pusztán nárcisztikus, maníros férfiművész-sirám.
Juliette libapásztor lány volt tehát, aztán kolostorba vonult, kiszabadult, és szerelmes lett, majd mint egy jó temporális epilepsziás, meglátta az Istent a férfiban, eggyé akart válni vele. De ezt a történetet már csak a lány meséli, gyönyörű lány, egy kiköpött reneszánsz festmény, nagytotálban, és a rendező, azaz a terapaeuta, aki őrült pszichiáternek öltözött, kérdezi, miközben az a néző érzése, hogy folyamatosan nyomulni akar. Gyertyákkal világítja meg a nőt, sötét, misztikus hangulatot teremt a nem kevésbé sötét történethez, amin először csak ámulunk, aztán gyomorfogatóvá válik, de nem a kannibalizmus maga, hanem ahogy az egész, párbeszédben, tálalva van, kicsit ostobán. Juliette még hagyján, ő a maga módján elmeséli a rémisztő történetet, hogyan bújt hozzá a hullához a kádban, hogyan süppedt bele az arca a mellkasába, örök lenyomatot hagyva a kihűlő húson, aztán amikor éhes lett, a kutyájával együtt felették a hullát.
A terapeuta közben értelmez, feléled benne Freud, és azt a keveset, amit a témában olvasott, belegyömöszöli a saját elég felületes szövegébe, így próbálja meg számunkra, azaz a nem hülye nézők számára értelmezni a lány tetteit. Tudod, vannak társadalmak, ahol normálisnak számít az, ha az emberek megeszik a szeretteiket, és nincsen jogom elítélni téged, de azért zártak elmegyógyintézetbe, mert nálunk ezt nem tolerálja a társadalom. Gyere bébi kigyógyítalak, gyere csak bújj ide a számba, a jóságos cápa bácsi vagyok, de férfi már nem.
A dolgok efféle szimplifikálása nem hogy érthetetlen a film kontextusában (persze kérdés, hogy van-e itt egyáltalán film), de megítélésem szerint meglehetősen káros is. Ekkor már rosszul vagyok, de ezután jön még a java. A fotós megpróbálja egyszersmind szimbolikusan és fotópapíron is előhívni a lányból a legjobbat, de rendre nem sikerülnek a fotók, míg a végén,.. de hátha valaki meg akarja nézni, nem árulom el. Közben persze olyan képek sorjáznak a vásznon, amikből - hiszen Szirtes András képeit nagyon kedvelem - szívesen megnéznék egy kiállítást.
Értelmetlenül erőszakos jelenetek következnek, a terapeuta megkötözi a lányt, valószínűleg nem azért, mert a lánynak rohama volt, hanem mert a férfi szeret kötözni magához embereket, talán a képeket is azért csinálja terápiás jelleggel nőkről, hogy ellopja a lelküket, és most íme itt van az új kiválasztott. De nem bír csajozni, ezt végül maga meséli el, mert bár a lány bátran vállalja, hogy ő eggyé vált a szeretett férfival, és nemtelen, ő váltig állítja, hogy macsó, és majd meggyógyítja őt, tehát tovább nyomul. Nem találnak egymásra, csak egymásra lesznek montírozva, miközben megint zajlik egy dialógus, aminek semmi értelme, de azért egyszer mégis, tényleg Goethe is betolakszik a szövegbe, aztán idézet szintjén marad.
Ja, közben még megtudjuk, hogyan szeretkezett a mágus az anyjával álmaiban, és már bocsánat, de hogyan kúrta vissza az anyaméhbe saját magát, meg fájlalja, hogy nem szülhet gyereket, naná, hosszan lamentál azon, hogy ő tulajdonképpen ronda és az a baja. Szerintem meg inkább háborodott, és az is, aki nem egy performansz fesztiválra, húsz percre vágva, hanem a filmszemlére válogat be ilyet.
