A Krisztus utolsó megkísértésében Martin Scorsese mindössze annyit mesél el, hogy Jézus számára megjelenik egy boldog jövő lehetősége, de végül a mártíromságot választja, de ez sokaknál verte ki a biztosítékot.
Krisztus utolsó megkísértése (1988) bemutatóját kerek 35 évvel azután tartották, hogy Nikos Kazantzakis Az utolsó kísértés című regénye megjelent, amely alapján a film készült. A könyvet Barbara Hershey színésznő ajánlotta Martin Scorsese figyelmébe, aki mindig is szeretett volna filmet készíteni Jézusról – és aki hálából Hershey-re osztotta Mária Magdolna szerepét. Scorsese a hetvenes évek közepén meg is vette a megfilmesítés jogait, ám a kész forgatókönyv több mint öt éven át a rendező ügyvédjénél „pihent”, aki minden áron le akarta beszélni arról, hogy elkészítse a filmet, de így voltak ezzel Scorsese szülei is – mind tudták, milyen botrányt fog kavarni a kész mű. Amely egyrészt meztelenül mutatja a Nazaretit, másrészt azt mutatja be – még ha csak elméleti, képzeletbeli síkon is- hogy szexuális viszonya van Mária Magdolnával.
A szigorú vallásos neveltetésben részesült Martin Scorsese filmje megjelenésekor komoly botrányt okozott – emlékszem, a Művész mozi előtt is ágált ellene pár nyugdíjas. Merthogy itt nem egyszerű bibliai adaptációról van szó, hanem egy alternatív verzióról, ahol
Willem Dafoe Jézusa nem veti meg szexualitása megélését, majd isteni hatalmát felhasználva leszáll a keresztről, hogy boldogan élhessen tovább Mária Magdolnával. Aztán persze az is kiderül, hogy mindez csak az ördög munkája, kísértés, a boldog jövő lehetősége valójában a bukás – annak elutasítása a megdicsőülés.
Ezt nem mindenki értette elsőre.
Bár a magyar szinkronból ez nyilván nem derül ki, de a zsidó karakterek mind amerikai angolt beszélnek, a rómaiak pedig brit angolt, hogy teljesen világosan elváljanak egymástól a szerepek – Scorsesének nyilván nem jutott az eszébe, hogy arámiul beszéltesse hőseit.
A Krisztus utolsó megkísértése (1988) Scorsese szerelemgyereke volt, és az ilyen filmeket rendszerint nem szeretik a stúdiók. A Universal is csak azzal a feltétellel volt hajlandó beállni a projekt mögé, ha a rendező előre elkötelezi magát egy kommersz film mellett számukra – ez lett aztán a Cape Fear - A Rettegés foka (1991), ami ugyebár az 1962-es, Robert Mitchum és Gregory Peck főszereplésével készült Rettegés foka remake-je.
A stúdió másik feltétele az volt, hogy a filmet rövid idő alatt és minimális költségvetésből készítsék el – az utóbbi mindössze 7 millió dollár volt, ami azt is jelentette, hogy mindenen spórolni kellett, például a statisztákon és a jelmezeken. Az éles szemű megfigyelők például azt is kiszúrták, hogy a legtöbb jelenetben ugyanaz az öt statiszta alakítja a római katonákat, akiket mindig úgy rendeznek el, hogy többnek látszódjanak.
Martin Scorsese szigorú dohányzási tilalmat rendelt el a forgatás alatt. Ennek két oka is volt, az egyik a rendező súlyos asztmája, a másik pedig az, hogy nehogy olyan fotók készüljenek véletlen vagy titokban, amin a bibliai idők ruháiba öltözött szereplők szájából bagó lóg ki, ami szerinte nevetségessé tette volna a produkciót. A tiltást különösen nehezen viselte az akkoriban láncdohányos Willem Dafoe – de valahogy kibírta. Vagy nagyon ügyesen bújt el valahová rágyújtani.
Dafoe-nak amúgy sem volt könnyű dolga, sok olyan jelenet volt, ami emberfeletti erőfeszítést igényelt, mint a keresztet cipelni a Golgotára, de a viszonylag egyszerű dolgok is jelenthettek komoly kihívást: rendszerint ragyogó napsütésben dolgoztak, ami önmagában is megviselte a szemeit, de egy külön szemcseppet kapott, ami a pupilláit tágította ki, ami az őt átjáró vallásos áhítatot volt hivatott tükrözni. A szemcsepp és az erős fény nem bizonyult jó kombinációnak, és volt, amikor a színész napokig nem látott.
A film világszerte sokakból váltott ki tiltakozást, sok mozi megtagadta a vetítését, számos országban nem engedélyezték a műsorra tűzését, és a halálos fenyegetéseket kapó Scorsese pedig hónapokig csak testőr kísértetében ment minden nyilvános eseményre.
A legsúlyosabb helyzet Franciaországban alakult ki, ahol egy szélsőséges katolikus csoport több filmszínházat is felgyújtott, miközben zajlottak a vetítések – egy néző meg is halt, többen súlyos égési sérüléseket szenvedtek.
A főszerepet Scorsese eredetileg Aidan Quinnre osztotta Jézus szerepét – egyes verziók szerint De Niro volt az első választás, csakhogy ő kiöregedett a szerepből -, de olyan sokáig húzódott el az előkészítés, hogy a színész végül visszalépett. Ezek után Eric Roberts és Christopher Walken volt a legesélyesebb, de egy ponton Ed Harrisszel is tárgyaltak a filmesek, mielőtt Willem Dafoe mellett döntöttek. És volt még egy jelölt, egy fiatal ausztrál színész, bizonyos Mel Gibson – aki aztán megcsinálta a maga Krisztus-filmjét, A passiót (2004), egy teljesen más értelmezésben.
Scorsese sokak által félreértett, csodálatos filmjének végén a megfeszített Jézus (Willam Defoe) halálának pillanatában villódzó fények jelennek meg a képen. A mondanivalót tekintve tökéletesen működik, pedig csupán a véletlen műve: a kamera elromlott, és a nyersanyag fényt kapott. Jóval később a forgatás után vették észre, és a film vágója, Thelma Schoonmaker megijedt, hogy Scorsese tombolni fog, ha ezt meglátja, csakhogy a rendezőnek annyira megtetszett, hogy úgy döntött, maradjon.
