Egy másik film jár az eszemben, miközben Dyga Zsombor Köntörfalak című filmjét nézem. Az sem egy őrületes film, de ennél mégis jobb, A halál és a lányka a címe. Ugyanez az érzés, klausztrofób filmezés, elég lenne, ha csak egy szobában lennénk a három szereplővel.
Itt is próbálnak finom feszültségeket kelteni, hangsúlyokat helyezgetni, információkat csöpögtetni, amelyektől megváltozik minden, a figurák egymáshoz és a nézőnek a szereplőkhöz való viszonya. Azzal a nem csekély különbséggel, hogy az profi munka volt. Itt meg azt érzem, hogy a profi filmes Dyga Zsombor az írónak amatőr Dyga Zsombor darabját filmesítette meg.
Hogy csak néhány forgatókönyvi bakot lőjek ki: az egész filmnek nincsen tétje. Nincsenek nagyobb összefüggések, nem lehet bármiféle általános dilemmát ráerőltetni erre a cselekményre, ugyanakkor nincsenek annyira megrajzolva a figurák, hogy önmagukban érdekesek legyenek a velük történt események. Éppen úgy nem érdekel, hogy vajon lefeküdt-e az egyik a másik feleségével a film története előtt nyolc évvel, ahogy nem érdekel a moziban mögöttem ülő pasas szexuális élete. Az ő dolguk.
Nem kivédhetetlen hibák, csak el kell döntenie az írónak, mit akar. A forgatókönyv mindent lebegtet, például azt sem tisztázza, hogy itt tényleg a véletlen szülte-e a találkozásokat, vagy irányított véletlenről van szó. A nagy bizonytalanság annyira jól sikerül, hogy akármelyik megoldást választjuk, mindig vannak az egészbe nem illő fordulatok, mondatok, jelenetek. Olyan a történet, mint az a krimi, amelyet a szerző is úgy kezdett el írni, hogy nem tisztázta előre, ki lesz a gyilkos. Mindig egy jó nagyot kell belerúgni a cselekménybe, hogy továbbdöccenjen, a kis finom, teszetosza tanáremberről kideríteni, hogy repülőmérnök, a repülőmérnökről, hogy pókermilliomos. A nagyszabású zagyvaságot alig-alig leplezik a kisebb szabásúak, a keserves mondatok, amelyeket úgy próbálnak meg valóságossá tenni, hogy különösebb ok nélkül ocsmányul beszélnek, a félreérthető fogalmazások, amelyek miatt én a tizedik perc körül úgy értem, a lány azt mondja, a bátyám meleg, így aztán őszintén elcsodálkozhatok, amikor ezt drámai erővel még egyszer bevallják a film háromnegyedénél.
A filmes erények ennek ellenére nem lebecsülendők, szépen fölvett jeleneteket lehet látni, a körbejáró, maga után fénycsíkot húzó füves cigaretta, a jól megválasztott szereplők, Elek Ferenc magabiztos bizonytalankodása, Tompos Kátya pontosan kamerához illeszkedő méretű mimikája, Rába Roland ideges kulkasága. Hanem akárhogyan is keresgéljük a dudva közt az ananászt, a jól elmondott butaság csak butaság marad.
