Manapság minden olyan szerzőnek, aki alkoholizmusát, kábítószer-függőségét vagy éppen válogatott perverzitásait igyekszik közkinccsé tenni, kijár a "kult" jelző. Hajnóczy Péter (1942-1981) lemaradt erről, s valószínűleg ez lett a veszte. Neki inkább mítosza volt: a "régi" Mozgó Világ köre váteszként tekintett a "jó családból" származó, ám mégis a segédmunkás-sorsot választó (?) fiatalemberre, akinek életmódja, "szabadsága" egyszerre volt irigylésre méltó és visszataszító, munkássága pedig eleinte reményt keltő, majd egyre kiábrándítóbb.
A sokak által Hajnóczy főművének tekintett A halál kilovagolt Perzsiából tanulsága az utókornak leginkább az, hogy alkoholizálni is csak pontosan, szépen, profi módon, a leadási határidőket betartva érdemes, mert különben csak a szájszag, a démonok (a főgonosz az íróra meredő üres papír) és a kétségbeesés a szerző jussa. A kisregényt újraolvasva nemcsak azt állapíthatjuk meg szomorúan, hogy a szöveg kétségtelenül erős pillanatai ellenére is "lejárt szavatosságú", de azt is, hogy Hajnóczy teljesítménye "kult"-nak sem elég, hisz a mai kiadóknak olyanokra van szükségük, akik elsősorban szakemberek, s csak utána váteszek, ha egyáltalán.
Dr. Horváth Putyi filmje ettől persze még lehetne "kultmozi", sőt a retrohullám nyomán akár divatos is, ha a rendező - mint az író kortársa és minden bizonnyal egykori rajongója - nem azzal lenne elfoglalva, hogy a negyedszázados Hajnóczy-dolgozatot szóról szóra, sőt szagról szagra rekonstruálja. Kétségtelenül ez a tisztességesebb, az író emlékét "igazabbul" ápoló hozzáállás, ám kérdéses, hogy mindez hatással lehet-e a nézőre. A sztori szerény: alkoholista hősünk három liter bor, valamint "ásványi anyagokban gazdag szikvíz" segítségével akar alkotni, miközben felidézi ifjúkori szerelmét, aki megpróbálja betörni őt, eltiltja italozástól, dohányzástól. Dr. Horváth következetes, mindjárt két múltat is megidéz: a nyolcvanas évek elejét mint a filmbéli jelent és a táncdalfesztiválos hatvanasokat mint a régmúltat. Az előbbi sötét pokol, az utóbbi (sör)habos operett; hullámvasútra fel!
A mélyben kezdjük. A alkoholbeteg Hajnóczyt egy amatőr, a zeneszerző Melis László játssza - hibátlanul. Noha Melis a valóságban jóval idősebb, mint a filmbéli szerző, a különbség cseppet sem zavaró. Ijesztő szépsége, sőt még a beszédhibája is tökéletesen alkalmassá teszi a szerepre. Miért ne nézhetne ki így egy negyven év alatti alkoholista? Egyáltalán, nem így néz ki? Melis ismerte Hajnóczyt, s mivel a játék nem igényelt különösebb mutatványokat (még párbeszédek sincsenek), sokkal hatásosabb volt a démonokkal küzdő s a harcban alulmaradó írót "hiteles forrással", mint egy profival eljátszatni. De ugyanígy hatásos a korszak éppen csak jelzésértékű megidézése is. Sehol egy szokványos kellék, mégis gyomorba vágóan kísért a múlt: a nyolcvanas évek szürke betonkorszaka, amit mostanában annyian visszasírnak. Ellenben tökéletes kudarc az a rendezői szándék, hogy az író delirálását is filmre vegye. Tavaly, a filmszemle után dr. Horváth Putyi interjújában (Én egy vidám figura vagyok, Magyar Narancs, 2005. február 20.) kifejtette: "Tizenhét vízió van a kisregényben, ennek mi csak a töredékét filmesítettük meg, és itt mutatkozott meg egyedül a pénz hiánya, mert a különleges látványok sokkal többe kerültek volna." Attól tartok, a látomások megvalósítása, ráadásul úgy, hogy a narrátor (maga a rendező) meséli el, mi tör-ténik, akkor is amatőrré tette volna dolgot, ha tízszer ennyi pénz lett volna rá.
Mivel a hullámvasútnak nemcsak a borzongás, de a kacagás is velejárója, a sajátos mókához a hatvanas évek megidézésén keresztül vezet az út. Melis/Hajnóczy szobafogságát igyekszik ellensúlyozni az a slágerkoktél, amelynek keretében megismerkedhetünk az ifjú író (a Hajnóczy-fényképekre megszólalásig emlékeztető Schneider Zoltán alakításában) és a jogászhallgató, ám titokban táncdal-énekesnői karrierről álmodozó Krisztina (Verebes Linda) furcsa kapcsolatával. Ez eleve vicces. Nyár van, hétágra süt a nap, korabeli magyar, német és olasz slágerek bömbölnek a kelleténél többször, Krisztina - akinek hol van fogszabályzója, hol nincs - évődik a fiúval, miközben neveli is: nem akarja, hogy cigarettázzon, igyon, ő viszont nem hagyja, elszökik a büfébe, ökölbe szorítja a cigarettásdobozt. Csak atmoszféra van, sokkal kevésbé meggyőző, mint a "jelenben", némi morgás, belső monológ. Csattanó nincs, hacsak az nem, hogy a lány anyját játszó Takács Katiról bebizonyosodik, hogy házsártos, beteg lelkű öregasszonyként is emlékezetes alakításra képes.
Miként a valóságban és a kisregényben, a filmen is kicsúszik a lábunk alól a talaj. Pontosabban kifolyik, mint a bor a fellökött üvegből. Sehová sem érkezünk meg, a nagy mű csak fejben áll össze. Vagyis A halál kilovagolt Perzsiából olyan, végtelenül tisztességes és jó szándékú adaptáció, amely kizárólag a kisregény és a Hajnóczy-életmű viszonylag alapos ismerete mellett élvezhető.
