A Gyűrűk Ura második része szinte virtuális valóság. Az életszerűség azonban horrorba illő jelenetekbe torkollik. Csaták, mészárlások, ármány a mind nyomasztóbb Középföldén.
Felesleges volt aggódnom az elmaradt kávém miatt. A Két Torony első másodpercei rögtön egy monumentális küzdelem közepébe taszítottak, a tüzet okádó, gigantikus Balrog csapott össze éppen Gandalffal, a varázslóval, kard, lángok, villámok cikáztak, dolby stereo surround. Be is állt a vérnyomásom a megfelelő szintre, hogy aztán tetőzzön két óra hosszán át.
Mindez érthető, a Gyűrűk Ura második könyve a trilógia legvadabb része. Csatáznak itt a rohaniak az orkokkal, Aragornék a farkaslovasokkal, az orkok a kürtváriakkal, az entek a vasudvardiakkal, és akkor még nem esett szó a kisebb pengeváltásokról.
Tolkien ebben a részben szabadjára engedi a gonosz erőit: a sötétség elborítja szinte egész Középföldét. De valószínűleg még ő maga is meglepődne, ha látná, mit is teremtett valójában a fantáziája. Mert azt az előző rész után nem kell hangsúlyozni, hogy Peter Jackson munkáját a tökéletes élethűség jellemzi, már amennyire beszélhetünk ilyesmiről egy kitalált univerzum esetében.
A légkör nyomasztó: sötét színek uralják a képeket. Komor hegyeken, szűk szurdokokban, gőzölgő lápokon, lerombolt városokban folyik a harc Szarumán fojtogató ereje ellen. Az apokaliptikus öldöklés és a még apokaliptikusabb pusztulás képeit csak néha oldja néhány másodpercnyi idill, de ezek is leginkább álmok, vagy emlékek.
Fellélegezni nem lehet. A mozgalmas jelenetekkel, dinamikus vágásokkal és értő módon váltogatott kameramozgásokkal aprólékosan kidolgozott világ magába szippantja a nézőt. Középfölde nyomasztó történelme olyan erővel telepszik ránk, hogy az már nem is mozi, hanem virtuális valóság.
A rendezőt atmoszférateremtő képessége mellett az ügyesen vezetett történetszálak is dicsérik. A Két Torony flashbackek és történeti visszautalások nélkül is három-négy szálat mozgat folyamatosan. A tér és idő bravúros kezelésének eredményeképpen a filmet akár egy gyerek is követheti. Persze csak abban az esetben, ha nem menekült ki a rettegéstől az első negyedórában.
A valósághű kidolgozás ugyanis nem csak a tapinthatóan baljós hangulatot jelenti. A csatajelenetek bővelkednek naturális képekben: a küzdelem hevében végtagcsonkolásra, lefejezésre, felnyársalásra is sor kerül.
A hüllőszerű Gollam olyan eleven, hogy hozzá képest Yoda csak egy a Futrinka utca bábjai közül. A nyáktól iszamos, nedvedző, ráadásul odvas fogú orkok másodállásban akár egy zombifilmben is szerepet vállalhatnának. A leghátborzongatóbb részeknél azonban nincs se ektoplazma, se csatazaj: Frodó alámerülései a vak szemüreggel lebegő lidércek szellemvilágába már-már horrorfilmbe illő jelenetek.
Meglepő, hogy a feszültséggel, akcióval, különleges lényekkel és váratlan fordulatokkal teletűzdelt film a vége felé mégis kifárad. Az ok éppen a feszültségben, akcióban, különleges lényekben és váratlan fordulatokban keresendő. Jackson az első perctől maximális fordulatszámon pörgő moziját már nem tudja hová fokozni. Igaz, egyre nagyobb méretekben folyik a kardozás, egyre vadabb orkok jönnek, Frodó is mind inkább elborul, de a második óra után ez már nem elég a figyelem ébrentartására. Pedig onnan még egy teljes óra hátravan.
A hibák azonban mégsem csökkentik a film értékét. A Két Torony ugyanis érezhetően nem egy szezonnak, hanem a filmtörténetnek készült. Jackson munkája összetettsége, szövegértelmezése, technikai kivitelezése okán újra meg újra megnézhető lesz. Bár a könyv rajongói dinamizmusa miatt valószínűleg többet fogják támadni, mint a Gyűrű Szövetségét, mégis esélyes a kult státuszra. Már csak azért is, mert azon kevés filmek közé sorolható, amelyek képesek voltak értő módon átültetni az írott szót a képek világába.
