Francis Ford Coppola, akinek köpenyéből bújt elő a mai Nagy Generáció, és akit épp ezért már kezdenek elfelejteni, csinált egy börleszket (Jack, főszerepben Robin Williams). Ebbe aztán becsomagolta búját-bánatát, életről, sikerről, halálról, Amerikáról vallott kesernyés, ám fura mód mégis optimista filozófiáját. Azaz: aki akar, jókat röhöghet a böfögős, macás balhékon, de akinek van szeme és füle, az leveheti a vászonról azt is, amit egy öregedő művész halk tanácsként suttog, arról, hogy mi marad fontosnak ebből az egészből, amit nagybetűs Életnek neveznek. Szóval jó filmet kapsz háromötvenért.
Jack (biológiai) csodagyerek: négyszer olyan gyorsan öregszik, mint normális társai, ezért harmincnak néz ki, mikor iskolába kerül. Ott előbb kicsúfolják (aki "más", azt kigolyózzák), aztán - mivel jól dobja a kosarakat meg pornólapokat is mer vásárolni a tinisrácoknak - beveszik, jó haver lesz, sőt a végére már mindenki szereti (íme a "másság" elfogadása). De a történetnek ez a rétege csak a poén előkészítése. Mert mire eljön az érettségi, Jack már hatvan felé jár, sőt már a halál szele is meglegyinti. Ezért aztán hol ő, hol Bill Cosby mondja el, milyen törékeny dolog is az élet, mennyire a lényegre - tehát az emberekre meg az új dolgokra - kell figyelni, ha egyáltalán élni akarsz. És persze azt is, hogy az igazi felnőttben marad valami a gyerekből, és nemcsak a pénz után rohangászik. Közhelyek, ám Coppola tálalásában mégis ehetőek.
Különben is, Amerika ebben verhetetlen: az optimizmusban. Íme, itt egy halálba készülő biológiai roncs, Európában már zokogna az egész család, s vele a mozi, itt meg pont ő mondja el, hogy élni szép, hogy az igazi pálya az, ha hullócsillagként világítasz az égen - és mindenki tapsol. Senki sincs letörve, még a jó édes anyukája se törülgeti a szemét. Mi európaiak ezt nem értjük, el vagyunk foglalva a sötéten látással, a rezignációval, az úgysem-fog-sikerülnivel, és bár tény, hogy legtöbbször igazunk van, mégis azok fogják nyerni a Nagy Versenyt, akik a sír szélén is tudják fújni a jövő dalát.
Mint Coppola, akinek filmje - ha akarom - a Becsapott Emberről szól, arról, ahogy taccsra tette őt a szakma - de ha akarom, akkor ez a film az Élet Kalandjának, a Közösség dicséretének képeskönyve. Ráadásul filmjében még az is benne van, hogy ez az egész optimistáskodás olykor bizony jó nagy hazugság: a gyerekek között van néhány, aki - ha mások nem néznek oda - végigcikizi ezt a szegény öregdiákot, vagy csak azért vág jó pofát az egészhez, mert most ezért ad a tanító néni piros pontot. Vagyis Coppola még azt is közli a nézővel - igaz, apró betűvel -, hogy vigyázat, ez sem fenékig tejfel. És mégis: az egész arról szól, hogy élni/halni csak úgy lehet, ha hiszünk magunkban és az életben...
Hát ezt tényleg csak ők tudják: még a halálos betegségből is a jövő idő reklámját kipasszírozni. S itt már nem giccsről vagy valósághűségről van szó, hanem egy mitológiai alaphangról, amely ott egy kultúrát működtet. Mi nagyokat mosolygunk rajta (ha éppen nem bosszankodunk), pedig az az igazság, hogy nem ártana mégiscsak eltanulni valamit ebből a sokszor erőltetett optimizmusból. Mert mi meg a másik végletet visszük túlzásba: az "úgyse megy", a "minél rosszabb, annál jobb" mániát.
Persze, csak azért prédikálok ilyen fennkölten, mert még tart az ünnepi hangulat meg a film hatása. Valójában én is tudom, hogy úgyis azok maradunk, akik vagyunk - s ez így van rendjén: a világ akkor szép, ha sokféle, ha ezernyi világkép, mentalitás meg őrület van benne. Nem kell mindenkinek egyformának lenni. Még akkor sem, ha az olyan hollywoodian optimista lenne.
