Telitalálat ez a film, a Zaklatás, már ami a divatjából lassan kimenő korszellemet illeti. A zaklatási ügyek ugyanis az elmúlt pár évben már lezüllöttek, mert önálló iparággá váltak: nők feljelentették főnöküket vagy tanáraikat, miszerint molesztálták őket, majd a perek és a többmilliós kártérítés után megnyugodtak. Barry Levinson filmje most megfordítja ezt a lestrapált képletet: mi van akkor, ha egy férfit (Michael Douglas) támad le főnöknője (Demi Moore)? Hát fura egy tánc kerekedik.
Mert nem jön össze a dolog, erre aztán a nő kellő segítséggel ugyan, de , pokollá teszi a férfi életét a cégnél. Persze az ötlet a kitűnő bestselleríró, Michael Critchtontól származik (ő volt a Jurassic Park szerzője is), az ő regénye ültette át ezt a szituációt a high-tech világába, a komputeripar, a virtuális valóság gyártóinak cégintrikáiba. Így aztán itt nemcsak bugyiügyeket látunk, hanem bepillanthatunk abba a vérre menő hatalmi játékba is, ami a nagy vállalatfúziók körül kavarog, s amiből csak kevés szivárog ki. Ettől a kettős csavartól érdekes ez a film.
Nemcsak a virtuális valóság, de a hazugságok rendszere is high-tech módon szövődik: jön a drót a cég főnökétől, fullajtárja szépen becsomagolja, és Douglas szemébe hazudik. Igen ám, de mikor a szerencsétlen ellenőrizni akarja a dolgokat, már le van tiltva az adatbázisról, hiába nyomkodja a komputer billentyűit: tehetetlen. Ugyanígy játszik Demi Moore is: például azt a látszatot akarja kelteni, hogy ez a férfi, aki a gyár termelésének gazdája, trehány, inkompetens alak. Ezért azt üzeni neki, hogy a döntő tárgyalás nem nyolckor, hanem fél kilenckor kezdődik.
Mire Douglas megérkezik, már rég folyik a tanácskozás, ami valójában fél nyolckor kezdődött, a résztvevők természetesen furcsán néznek rá s nincs az az isten, aki bizonyítani tudná, hogy nem ő volt a hunyó, hanem átverték.
A hazugság körforgásának azonban épp a high-tech szab korlátokat. Amiből fontos következtetéseket vonhatunk le:
az információrobbanás korában már nem lehet úgy hazudozni, ahogy korábban a chipek valahol árulkodni fognak. Mindennek marad valami nyoma valahol. (Szóval: jó lesz vigyázni ebben a szép új világban!) Itt ugye rá akarják kenni, hogy ő rontotta el a legfontosabb alkatrész sorozatgyártását, amit valójában az új főnökasszony tolt el. Ám, hogy gonoszkodásának ne legyen nyoma, az asszony kitörli az erre vonatkozó dokumentumokat a komputerekből. Csak azzal nem számol, hogy e modern rendszerekben biztonsági okokból minden dokumentumról másolat is készül. A többi már a happy end dolga: Douglas megszerzi bizonyítékait, és kellő dramaturgiával kijátssza aduit: mindenki láthatja, ki is hazudott.
És a néző elrévülhet a cyberspace, a virtuális valóság jövőjét idéző gépcsodák látványán: Douglas egy ketyere segítségével be tud lépni egy virtuális könyvtárba, sétálgat a folyosón, egy fiókos szekrényből kikeresi az életmentő dokumentumokat, sőt ugyanebben a fiktív térben találkozik ellenfelével, Demi Moore-ral is, aki viszont épp azzal foglalatoskodik, hogy kiradírozza ezeket a feljegyzéseket. A jövő mint mozijelen...
A film azonban nem is az erotikus csapda vagy az elektronikus csodavilág kiszínezésével nyer: azt a köznapi kultúrát mutatja be majdnem művészi eszközökkel, amiben a versenyszféra élcsapata vívja élethalálharcát. Már észre sem veszik, hogy mennyire aljas eszközöket dobnak be ezen a pályán ez így természetes. Az elemi normák felrúgása üzemi költség. Ennek ellenére Barry Levinson nem moralizál, sőt, a végén még egy kicsit meg is sajnálja az undok főnökasszonyt (akit végül is kirúgnak) igaz, csipetnyi iróniával, de az ilyen kettős fenekű ábrázolástól már elszoktunk az új Hollywood filmjeiben.
