Azok közé tartozom, akik szerint az örmény származású Atom Egoyan Eljövendő szép napokja nem volt igazán nagy dobása, s emiatt szépen lassan visszacsúszott a finomabb kezű iparosok közé. A kissé túlfűtött Chloé és Az igazság fogságában korrekt thrillerek, míg a Barney és a nők korrekt vígjáték volt, de ennél hajszállal sem több. Csak azt lehetett érezni, hogy a rendezőjük néha többet és jobbat is szeretne mondani annál, mint ami épp a vásznon történik, de az csak szándék maradt. Ha nem épp erőlködés.
És most itt A fogoly, amely újra a thrillerek sorát erősíti. Natascha Kampusch óta tudjuk, hogy bizony élnek közöttünk normálisnak tűnő emberek, akik éveken át rejtegetnek a pincéjükben elrabolt kislányokat. Erről két éve Michael címmel forgatott Markus Schleinzer egy hátborzongatóan remek drámát (annyi különbséggel, hogy akkor egy kisfiút nyelt el a pince), ám ez nálunk valamiért nem keltett akkora hírverést, mint amekkorát megérdemelt volna. A fogoly, bár majdhogynem azonos szituációból indul, messze nem képes ennyire felkavaróvá válni. Pedig a Kanadában megtörtént eset, ha lehet, még ennél is meredekebb, hiszen itt a tettesek nem elégedtek meg az elrabolt lány birtoklásával, hanem különféle pszichológiai eszközökkel tovább kínozzák a családot. És az áldozatot kvázi csalétekként használják exkluzív pedofil-klubjuk kiépítésében.
Egoyan jól érzett rá a nyersanyagban rejlő többszörös drámára, és jó érzékkel nem is a nyomozásra helyezi a fő hangsúlyt, hanem a megtört életekre. Hogyan folyhat tovább az életünk, ha annak már nincs értelme, feszegeti az örök kérdést Egoyan. Hiszen Matthew és Tina világa is csakhamar szilánkokra hullik, amikor a kilencéves Cassandrának nyoma vész apja autójából, amikor az süteményért ugrik be a boltba.
Az idősíkok között ide-oda ugráló, puzzle-darabokból építkező film a dráma és a thriller határán mozog, épp annyira izgalmas, hogy a könnyekre is oda tudjunk figyelni. A havas, fagypont alatti tájra. A pazar, ám levegőtlen kilátásra. És ahogy az lenni szokott, nem a nyomozónő alakja (Rosario Dawson) vagy a férjé (Ryan Reynolds), netán a feleségé (a Killing című sorozatban bizonyított Mireille Enos) viszi el a pálmát, hanem a modorosságában is zseniális pedofil, Kevin Durand megformálásában. Ami nem véletlen, hiszen ahogy a Michaelben, itt is az emberarcú, Mozart-rajongó Szörny gondolatvilágát, motivációját szeretnénk igazán megérteni. Ám Egoyan ugyanilyen fontosnak gondolja a nyomozói munkát is, így a drámát a thriller és néha az akciófilm (autósüldözés) feszültségével „oldja” fel.
A letisztult és kíméletlenül odavágó Michaelhez nem ér fel A fogoly, ám mindenképpen a jobb, kidolgozottabb Egoyan-munkák között a helye. Egyszerre izgalmas és megrázó, olyan alkotás, amely után ismét nehezen hisszük el, hogy a miénk lenne a létező világok legjobbika. Inkább Kőrösi Zoltán mondatát ismételgetjük magunkban: egyetlen pokol létezik, és mi abban élünk.
