Amikor felmegy a függöny, egy mai - de inkább tegnapi, a nyolcvanas évek késő szocreálját idéző - moszkvai lakásban három öregasszony szótlanul nézi, míg lefő a kávé. Így, a szociolektus igézetében, lefő. És mi, nézők is végigvárjuk a néhány percet. A színpad, ahol megállt az idő. Ez a Három nővér ott kezdődik el, ahol hajdanában a Katona legendás előadása véget ért: a szomorkás nosztalgiát felváltó abszurditásnál. Vidéki ház helyett bérlakás, tea helyett kávé, három fiatal lány helyett három öregasszony.
Az Új Színházban Alföldi Róbert mintha Örkény Macskajátékát vetítené a Három nővérre. A rendezés nem az idő mozgásának vagy mozdulatlanságának a problémájára, inkább az idősíkok ütköztetésére épít. Csehov hősei megöregedtek, csak emlékeikben élik át, hogy valamikor vágytak a boldogságra. A jelen azt mutatja meg, mivé lettek a szép remények. Három lány, aki Moszkvába, és három öregasszony, aki halni készül. Közöttük majd egy évszázad.
Az álló idő a Három nővér egyik legfontosabb szervezője. S ha megáll az idő, akkor a kétszáz év múlva bekövetkező boldogság illúzió, az emberi boldogtalanság újrateremti önmagát. De boldogtalanság és boldogtalanság között is van különbség. Ezt mutatta meg a Bárkában Catalina Buzioanu rendezése, amelyben a három nővér élete a Gulagon ér véget (boldogok leszünk, dolgozni fogunk... stb.), de a szünetben távozókat is meg lehetne erről kérdezni.
Szögezzük le: nem indok nélküli Alföldi koncepciója. Még a hangulatfestő gáztűzhelyen is elkészül az a kávé, amit a halni készülő Tuzenbach kér a párbaj előtt Irinától. Ez a felfogás hiteles és elfogadható, mégsem működik a színpadon. Jóllehet a harmadik felvonásban a színpadra lépő három fiatal Versinyin nővér megmutatja, hogy áll az idő, Andrej kisfiának a bölcselkedése már soknak tűnik. S ebben benne van az előadás legnagyobb hibája. Az, ahogyan egy jó - ha nem is vadonatúj - ötlet didaktikus tézissé dermed a három óra alatt. Valóban áll az idő.
Néhány jó jelenet kivételével egymás mellett halad a mű értelmezése és annak megvalósítása. Ezért aztán a színészek sem tudják megjeleníteni azokat a figurákat, akik a koncepció értelmében nem a Három nővér alakjait játsszák, csupán emlékeznek az alakokra. Takács Kati, Bánsági Ildikó és Nagy Mari nem annyira Olga, Mása és Irina, mint a három lány jövőbe vetített emléke. A három színésznő úgy bolyong a szerepekben, mint a három nővér a Natasa uralta házban, ami valamikor az övék volt.
Csebutikin (Nagy Zoltán) részeg monológja nem hiteles, Kuligin (Eperjes Károly) is csak az első komikus jelenetben jó. Versinyin (Dengyel Iván) és Tuzenbach (Géczi Zoltán) megmarad epizódszereplőnek, így Tuzenbach Szoljonijjal vívott párbaja is teljesen a háttérben marad.
Andrej (Hirtling István) a megszokottnál gyengébb figura, Natasa (Kecskés Karina) viszont erősebb. Az ő alakja áll az előadás centrumában, rajta nem fog az idő, mindkét idősíkban egyformán fiatal, egészséges és szép. Na és buta, agresszív és mohó. Annyira korunk hőse, hogy már a franciát is angolra cseréli. S bár a rossz angol kiejtés nem adja vissza a parvenu franciát, tudomásul kell venni a nézőnek, the times they are a changing. Dö tájmsz dej ár ecsénndzsin.
Bartha Andrea jelmezei illeszkednek a koncepcióba, s a pongyolák között a be nem gombolt tiszti egyenruha és a második felvonásban felbukkanó hullaszállítók trehány uniformisának összejátszása jó gondolat.Kentaur visszafogott díszlete kifejező, a szemétdomb vagy az ágyakból kialakított hinta megragadják Csehov hangulatát. Csehovét és nem Alföldiét.
Mert Alföldi Róbert jó színész és nagyon jó rendező, de Anton Pavlovics még jobb író nála.
