A Disney CGI-mágusai háromdimenziós Smaragdváros-díszletet rajzoltak Hollywood legfelkapottabb fiatal színészei, James Franco és Mila Kunis mögé, de kár volt ennyire erőltetni az Alice Csodaországban stílusát. Óz, a kanos varázsló ugyanis csak fekete-fehér nyitójelenetben jó, a játékidő többi részében egyszerűen megfekszi az ember gyomrát a folyamatosan villogó-vihogó, szirupos habcsókvilág.
Mivel az ezredforduló óta Batmantől kezdve James Bondon át Szauronig mindenki előzményfilmet kap, a Disney sem akart lemaradni. Újabb dollármilliók reményében kimásolták Tim Burton cukormázzal leöntött horrordíszletit az Alice-ból, ráböktek egy klasszikus mesehősre, aztán beizzították a szerverparkot és egy émelyítő CGI-orgiában mutatták be, hogyan lett kanos kansasi bűvészből Smaragdváros kívánságokat teljesítő, teljhatalmú ura.
A címbéli Óz, a nagy varázslót alakító James Franco majdnem végig tisztességesen és szerethetően játszik, a szexista "Gyere kislány, megmutatom a varázspálcámat!"-stílusú poénjai pedig egyenesen fergetegesek. Egyáltalán nem az ő hibája, hogy a film második fele tömény giccsbe és unalomba fullad.
A nagyobb kontraszt kedvéért a készítők fekete-fehérben kezdik el a történetet valamikor az 1880-as években, egy vándormutatványosok sátrai és szekerei között. A vászonról kiugró tűznyelők, csíkos ruhás erőemberek és késdobáló bohócok bizarr vásári forgataga, no meg persze a hírnévre vágyó bűvész és a dekoratív segédnői között szövődő románc elképesztően erős lett hangulatban. Legalább annyira, mint a Carnivale tévésorozat vagy Terry Gilliam Dr. Parnassussa voltak, és néhány jelenetben még James Franco is képes elhitetni a nézővel, hogy ő lesz az új Colin Farrell vagy Heath Ledger.
Ám ahogy elkapja a főhős léghajóját a tornádó, a vászon kiszélesedik, és a színekkel együtt a rosszullétig fokozott giccs is 3D-ben kezd ömleni a nyakunkba. Sorra bukkannak fel az eredeti meseregény jól ismert elemei, amik szomorú bádogember és gyáva oroszlán nélkül is eladhatók: megismerjük az álmosító pipacsmezőt, Glendát, a jó boszorkányt (Michelle Williams) meg persze a gonoszokat is (Rachel Weisz, Mila Kunis).
A Walt Disney-filmek kötelező kellékeit is menetrendszerűen megkapjuk. A szárnyas majomból tökéletes Timon- és Abu-pótlék, azaz vicces sidekick lesz, aztán szép sorban felbukkan a Disney-logóra emlékeztető kastély, a sok göcsörtös fa, a ködös temető, a viháncoló szörnyfajzatok meg az ördögien kacagó főgonosz. És persze egy rakás felesleges, ripacskodó karakter is, akik naná, hogy előadnak egy énekes-táncos musicalbetétet. Csak hát kit érdekel a törpe mesterszabók Megatánca, ha az egy ezüstcipőnyit sem viszi előre cselekményt, ráadásul annyira érdektelen, hogy ha az ember elbóbiskol rajta, akkor sem marad le semmi fontos eseményről.
Egy látnoki képzelőerejű, markáns stílusú rendező persze az efféle Disney-közhelytárból is tud tökéletes, ezerszer újranézhető, romantikus-kalandos fantasy filmet forgatni. Gondoljunk csak a Rob Reiner-féle A herceg menyasszonyára ("A nevem Inigo Montoya! Megölted az apámat, készülj a halálra!") vagy Ridley Scott Legendájára, amiben ráadásul az akkor is ultranyálas Tom Cruise volt az ügyeletes unikornismentő.
Az Óz direktorának, Sam Raiminek azonban nem sikerült ugyanez a bravúr. Sajna a smaragdvárosi kirándulás összes képkockájából süt, hogy még mindig nem dolgozta fel a Hobbit és a Pókember-reboot rendezői székének elvesztését, ezért addig lobbizott a hollywoodi álomgyárban, amíg hozzá nem vágták egy előzményfilm béna forgatókönyvét. És bár a shotgunnal és láncfűrészkézzel zombikat daráló Ash, azaz Bruce Campbell, itt is felbukkan egy rövid mellékszerepben, ez a film már sehol sincs Raimi korábbi sikerfilmjeihez, az Evil Dead-trilógiához vagy a kasszarobbantó Pókemberekhez képest. Meg kellett volna maradnia a horrrorisztikus és vicces vonalon, és az első 20 perc stílusát megtartva fekete-fehérben leforgatni Óz bűvészinas éveit a szakállas artistanők és ledér kígyóbűvölők között.
IMDb: 7,1 pont
Rotten Tomatoes: 56%
Index-ítélet: 6/10
