Nyilván igazságtalan avval kezdeni, hogy Kardos doktor visszatért, de van abban valami megrázó, ha azt látjuk, hogy egy első filmes rendező a Miniszter félrelép párosával (a másik fél Dobó Kata) vág neki filmnoirnak ígért kamaradrámájának - ez vagy félelmetes pimaszság, vagy eleve feltett kéz. Jaj, vajon melyik?
Talán segít kicsit a döntésben, ha felvázoljuk a finálét: hárman az asztal alatt fogják egymás tökire (elnézést a művésznőtől) a stukkert. Kész, lenyomtuk Tarantinót, a Becstelen brigantykban ezt kettő és felen csinálták, mert az egyik csóka az asztallal vonalban tartotta revolverét (információink szerint a Halálkeringőt idén augusztusban forgatták). Nem, dehogy beszélünk plágiumról, hisz a mondott jelenet szerepel már a barlangrajzokon is - a drámai erőről van itt szó. Hogy nem kell-e véletlenül megszakadni inkább a röhögéstől, ha nevezettek rád fogják az asztal alatt.
Az van különben, hogy Elza, a rendőrnő nagyon odavan, mindennapos terhes, csalja Patrikot, a rendőrt Alexszal, a nemzetközi bűnözővel, nem mellesleg Patrik legjobb barátjával, és tolja a csíkokat, mit csíkokat, egész utcácskákat lefelé, ül egy táska anyagon, ami persze másé, és erre beállít Rusty, a tíz éve egyfolytában tékozló atya, nem mellesleg Elza anyjának, khm, gyilkosa - képzeljék mindezt úgy el, hogy gyakorlatilag a nagykéssel hadonászó hősök, Kern és Dobó mesélik, kicsit az Életképek alá lőtt dialógokban. Innentől nekem mondhatja bárki, hogy klausztrofób dráma egy polgári lakásbelsőben, és nyugodtan hozzáteheti, hogy noiros világítás meg kameramozgás. Ugyan már!
