Könyvet filmre vinni tulajdonképpen kétféleképpen lehet. Az egyik megoldás, amikor a film szerzője újra-, de mindenképpen átértelmezi a művet, ezzel megalkotva egy kvázi teljesen új történetet. Veszélyes megoldás ez, hiszen előfordulhat, hogy akár az író, akár a könyv rajongótábora fellázad az új struktúra ellen (Kubrick: Ragyogás). A második lehetőség, hogy apróbb változtatásokkal ugyan, de eredetit többé-kevésbé szorosan követve kerül vászonra az adott történet. Elég bármelyik Tetovált lányra gondolni, hogy belássuk, ez nem jelenti azt, hogy utóbbi logika kevéssé értékes filmeket szül, mint az előbbi, inkább arról van szó, hogy kisebb az esetleges fiaskó lehetősége. A fekete ruhás nő alkotói az egyszerűbb utat választották és aránylag szorosan követve a '83-as kötetet meglepően szerethető rémtörténetet rittyentettek.
Arthur Kippst (Daniel Radcliffe), a fiatalon megözvegyült ügyvédet egy Isten háta mögötti faluba vezénylik, hogy ott járjon utána egy hagyatéki ügynek. A helyi közösség hasonló szeretettel fogadja, mint Johhny Deppet Álmosvölgy. Minden tevékenységét rosszalló tekintetek övezik, ajtótáblák csukódnak, és a fogadós sem szolgálja ki. Hősünk gyorsan ráébred, hogy az általános ellenszenv elsősorban nem neki szól, sokkal a inkább a háznak, amelynek ügyében eljár. Részben nyugalma, részben az épületet övező babonák feltárása érdekében beköltözik a kérdéses komplexumba. Gyorsan rájön, hogy bizony van mitől tartani odabenn.
A fekete ruhás nő legnagyobb erénye, hogy nem akarta a világot megváltani, ám amit vállalt, azt maradéktalanul teljesítette. A cél vélhetően egy szerethető tucathorror megalkotása volt, amihez tulajdonképpen nem kell más, mint egy dermesztő miliő, amibe kényelmesen be lehet illeszteni a lehetőleg minél kevésbé klisés, de annál hatásosabb ijesztgetéseket. A megoldás remek, hiszen a másfél évszázaddal ezelőtti ködös falu, illetve a klasszikus kísértetház klasszul fogadja magába az itt-ott elsuhanó nőalakra, illetve kislány szellemekre építő rémítéseket.
Utóbbiak egyébként szintén remekül sikerültek, ugyanis James Watkins rendező kifejezetten ízléses és eredeti módon érte el, hogy azok a bizonyos szőrszálak égnek álljanak. Szerencsére elmaradnak a felszálló galambok, elrohanó macskák és egyéb dőreségek. Helyettük vannak sejtelmes árnyalakok, akik általában a vászon egy félreeső szegletében vagy épp egy fakó tükörben vannak elbújtatva. Hátborzongató érzés, amikor egy fókuszváltásnak vagy egy apró mozdulatnak köszönhetően rájövünk, hogy a gonosz mindvégig ott állt a főhős mögött. A hintaszékes jelenettől pedig sokáig borsódzik majd a hátunk.
A kötelezőt tehát hozza a film, azonban vannak olyan idegesítő hibái, melyek kiküszöbölésével talán az "emlékezetes" jelzőt is kiérdemelné. A problémák két szóban egyesülnek: Daniel Radcliffe. Félreértés ne essék, semmi problémám nincs "Harryvel", sőt a lehetőségekhez képest egészen vállalhatóan játszik. A gond a castinggal van. Eddig nem sikerült rájönnöm, hogy mi lehetett az oka, hogy egy megözvegyült, felnőtt ügyvédember szerepére, egy olyan 160 centis, kisfiús arcú színészt választanak, akit eddig kizárólag egy több szempontból is igen jelentős karakterrel azonosítottunk. Egyrészt beletelik egy kis időbe, mire el tudunk vonatkoztatni a varázslótanonctól, másrészt eleve nem passzol Kipps figurájához. A második nagy gond a korhatár besorolás, ami szintén Radcliffe-nek, helyesebben rajongótábora átlagéletkorának köszönhető. Igaz, el sem merem képzelni mi lenne, ha nem PG-13-as besorolást kapott volna. Valószínűleg még most sem aludnék.
A fekete ruhás nő megmarad kellemes kukoricás mozinak, amin lehet picit félni, kellően érdekes és remek prezentálása egy klasszikus horror sztorinak. Abszolút friss darab, ami gusztusosan használja a zsáner eszköztárát, amit ugyan nem újít meg, de nem is koptatja agyon, csupán alkalmazza egy ügyes késődélutáni hidegrázáshoz.
