Anyák vonják félre tini lányaikat komoly beszélgetésre, apák riadnak fel rémálmok közt, ha a gyereknél szóba kerül a szex és az azzal szoros kapcsolatban álló terhesség kérdése. Az intelmek, a következmények ecsetelése, a témát övező rémület olyan hangulatot teremt, mintha a szülés tényleg a világ egyik katasztrófája lenne.
A közhellyé sűrűsödött véleményt először meglepő módon egy amerikai film, a Juno szedte darabokra, a munkát pedig most a Titanic Gyerekek gyermeke című filmje folytatta. Mint a legnyilvánvalóbb tévhiteknél szokásos, a cáfolathoz nem kellenek bonyolult egyenletek, egyszerűen csak meg kell mutatni a valóságot.
Ez történik a remek, japán filmben, amely a csecsemő feltűnése ellenére sem csúszik bele a riasztó érzelgősségbe. A sztori inkább a maga természetességében mutatja meg, hogy a gyereknek nem az a rossz, ha túl fiatal az anyja, hanem ha nem szeretik, vagy rossz körülmények közt kell élnie.
gyerekek
A cselekményt azonban nem ez a gondolat mozgatja. A 12-13 éves kislány kerekedő hasának története inkább a felnőttek és a gyerekek végletes és szükségszerű elszigeteltségét teszi nyilvánvalóvá. Azt, hogy a két világ közt csak látszólagos az átjárás. Hiába próbálnak a felnőttek leereszkedő felsőbbrendűséggel részt venni a gyerekek életében, a kislánynak és a vele közösséget vállaló osztálytársainak nincs más választásuk, mint hogy összefogva, titokban vezessék le a szülést egy fészerben.
Hagiuda Koji társadalmi vagy egyéni dráma helyett mégis inkább mesésre hangszerelte a filmet. A gyerekek közössége idealizáltan tiszta és őszinte, a felnőttek pedig atomizált, formalizált rítusok közé szorított, elveszett emberek. Az ügy így kevésbé alkalmas kerek asztal beszélgetések apropójának, viszont a nézők olyan érzéssel lépnek a végén az utcára, mintha tényleg volna valami eredendő jóság a világban, és ezért a két percért már megérte az egész.
7/10