Képzeld el a Gossip Girlt másfél órában úgy, hogy nincs benne semmi Blair szarkazmusából és Chuck fekete humorából, csak Dan és Serena erőlködését nézed másfél órán át.
Egy amerikai gyár új termékkel kedveskedik Valentin napra a fogyasztóinak. A márka ismerős lehet sokaknak, termékportfóliójába tartozik pl. A narancsvidék vagy a Gossip Girl – A pletykafészek. A Végtelen szerelem annyira mű és mesterkélt, hogy akár így is felvezethetnék a közönségnek.
A márka itt igazából egy személy, a felsorolt sorozatok és a jelen film producere, Josh Schwartz. Ő volt minden idők egyik legfiatalabb sorozat-készítője, amikor 26 évesen elindította a Fox tévécsatornánál A narancsvidék című szériát, ami azonnal a tinik kedvencévé vált, és sokan az idősebb korosztályból is egyfajta bűntudatos imádattal követték.
A narancsvidék története egyszerű volt, a milliomodik feldolgozása a szegény és problémás srác a gazdagok közé csöppen, és beleszeret a társadalmilag elérhetetlen kategóriába tartozó lányba történetnek – pontosan ez a Végtelen szerelem sztorija is (és egyébként a Gossip Girl egyik szála is ez). Amitől mégis jobb volt A narancsvidék az átlagos sorozatoknál, az egyrészt a zene, másrészt az, hogy a kiváló karakterek szinte teljesen egyenrangúak voltak, beleértve a szülők korosztályát is. Így a barátságok igazinak tűntek, a szerelmek őszintének, és amíg nem ment át teljesen szappanoperába, addig tényleg nézhető volt a széria.
Persze nem volt nehéz mindezt megteremteni úgy, hogy a gimnazistákat rendre 23-24 éves színészek alakították (ahogy most is, bár én Alex Pettyferből simán kinéztem volna a 26 évet is). Ugyanez a recept folytatódott a Gossip Girlben is, csak mivel Kaliforniából átköltöztek New Yorkba, a még gazdagabb tinik még drágább ruhákban fúrták egymást. És bár egy idő után ez a sorozat is elég idegesítő lett, azért azt el kell ismernem, volt abban egy nagy adag kellemes fricska, amikor az egyes karakterek teljes sminkben és magas sarkú cipőben ültek le hétköznap reggelizni az otthonukban (és hozzá pezsgőt ittak).
Sajnos mindezekből semmi nem maradt meg a Végtelen szerelemben, ami bár egy 1981-es Franco Zeffirelli-film feldolgozása, ahhoz csak az egyes karakterek nevében van köze. A sorozatok frissítő mellékszereplőit szinte teljes mértékben száműzték, pedig az a néhány pillanat, amikor a főhős haverja, Mace szívatja a többi idegesítő figurát, azok a film legjobb jelenetei. Humor nélkül viszont marad nekünk egy romantikus mozi, ami végtelenül komolyan veszi magát úgy, hogy a története minden ponton sántít (a srác nem tud táncolni, mégis tíz perc alatt Dirty Dancing táncjelenetet dobnak össze stb.), a szerelmes jelenetek pedig végtelenül kommerszek, tipikusak, ötlettelenek.
Tényleg olyan, mintha harmincas-negyvenes írók tippelgették volna azt, hogy vajon ma hogyan szerelmesek a tizenévesek. És nem azt mondom ezzel, hogy Josh Schwartz már teljesen inkompetens, hiszen a Zakkant Halloween, a Chuck és a Hart of Dixie még mindig teljesen szerethető alkotások, csak épp a harmadik bőrt nem tudja már lehúzni ugyanarról az – egyébként sem újszerű – koncepcióról. Az pedig egy külön cikket érdemelne, hogy hogyan tudta producerként ennyire elnyomni az egyébként nem is tehetségtelen Shana Feste rendezőt (The Greatest).
De térjünk vissza a Végtelen szerelemhez. A filmben a mesterkélt karaktereknél és a hiteltelen történetnél is rosszabbak a párbeszédek. „Ha azt hitted, hogy egy angyal vagyok, akkor nem ismersz eléggé!” – hangzik el ez az életszerű mondat a férfi főszereplő, David szájából. A dialógusok sokszor annyira kínosak, hogy legszívesebben kimentem volna a teremből ezekben a percekben (különösen David monológjánál). A hamisság ráadásul párosul az amerikai képmutatással: miután az egész társaság előtt előadtak egy romantikus táncjelenetet, a házibulin mindenki felszisszen, amikor a gardróbból kijön a szerelmespár. A Végtelen szerelemből sugárzik egyfajta kispolgári konzervativizmus, amivel semmi baj nem lenne, ha nem XIX. századi értelemben mutatkozna, hanem azt taglalná, milyen a modern világban régi értékek mentén haladni.
Van azért pozitív oldala is a mozinak. Egyrészt hihetetlen jó a filmzene, ismeretlen, de jó számokat szedtek össze, melyekhez remek videóklipes betéteket alkottak. Másrészt a főszereplő páros hihetetlenül jól néz ki, és egymáshoz is passzolnak. A szerelmük helyenként valódi szerelem, ami mindent felold, amit tényleg jó nézni. Szeretném, hogy ezek a jelenetek maradjanak meg az emlékezetemben a filmről, de attól félek, nem így lesz.
